Mi kell a rút kiskacsa boldogságához? Elegendő-e hattyúvá nőnie?
Sok-sok gyermek kedvenc meséje a rút kiskacsa története. Nemcsak a „csúnyácska” kislányoké, hanem mindazoké, akik így vagy úgy, de nem illenek bele a többségbe, és akiket ezért kortársaik megbélyegeznek, kizárnak maguk közül. Ők csendben reménykednek, hogy eljön egyszer az ő idejük, és majd a világ jól megérti őket, sőt, elismeri, meghajol előttük stb.
Valójában a rút kiskacsa egyáltalán nem lett sikeres hattyúként sem – legalábbis a kacsák körében. Az embernek írt mese az emberi (kondicionált!) szépérzékre lett optimalizálva: megtanultuk, hogy a hattyú egy gyönyörű madár, plusz jobban repül, mint a kacsa, szóval hattyúnak lenni sokkal menőbb, mint kacsának. Persze a hattyú csibéje kiskacsának nem elég sárga, nem elég duci, tehát csemete korában meg vesztes pozícióban van. (Jómagam egyébként elbűvölőnek látom a kishattyúkat is, de ez mit sem számít, ha a nagyközösség ezt nem így értékeli.)
A kiskacsák között nevelkedő kishattyút tehát lenézik, csúfolják. Annyira azért nem bántják, hogy ne tudna enni, sőt, a kacsamama időnként oltalmába veszi, ha a többiek túlzásba viszik a kishattyú kínzását. Azt hiszi, az ő csemetéje, és hát akármilyen is, mégiscsak az övé… anya, tehát valamennyire mégiscsak szereti a csöppséget. Vagy csak meg akar felelni a „rendes kacsamama”-ideálnak.
Aztán a mese szerint egy napon elrepül a tó felett, ahol a kacsák fürdőznek, egy csapat hattyú. Leszállnak a „rút kiskacsához”, és új identitást adnak neki: közlik vele, hogy ő hattyú, nézzen csak a tó tükrébe, látni fogja, hogy neki is fehér a tolla, hosszú és kecses a nyaka, és egyáltalán, minden tekintetben megfelel a hattyú paramétereinek – ellenben kacsának véletlenül sem nézné őt senki. A fiatal hattyú boldogan írja át magában az önmagáról alkotott képet, és ha már hozzá hasonlókra, s egyben befogadó közösségre lelt, hát csatlakozik is hozzájuk, búcsút sem intve a kacsanépnek.
Emberi nézőpontunkat torzítja a belénk kondicionált értékrend: megtanultuk szebbnek, nemesebbnek látni a hattyút, mint a kacsát, és örök irigységünk tárgya a madarak repülni tudása. Minél jobban repülnek, annál inkább. E skála szerint tulajdonképpen tökéletes sikertörténet a rút kiskacsáé, aki komolyabb lelki sérülések nélkül, egy pillanat alatt dobja le gyerekkora összes kínját, vált identitást, és akit ellenállás nélkül, sőt, kimondottan támogatóan ölel keblére a hattyú-közösség. Meg sem kellett dolgoznia érte: viselte sorsát a kacsák között, és abszolút mázli, hogy épp mire felnőtt és elég erősek lettek a szárnyai egy nagyobb repüléshez, akkor jelent meg a hattyú-csapat.
A köztünk élő „rút kiskacsák” boldogságához azonban sokkal több kell annál, mint kibekkelni a nehéz éveket, és csupán passzívan megvárni az időt, amíg majd jön valaki (megelégszik eleinte egyetlen emberrel, de nagyobb volumenű terveihez kellenek majd többen is!), aki felismeri bennük a kincset, a tulajdonképpeni hattyút. És akkor majd az egész világ a lábai elé borul.
Nos, nem borul senki sehová. A kacsák világában a hattyú nem érték, nem érzik megtiszteltetésnek, hogy egy hattyú él közöttük.
Ha a kishattyúhoz sosem száll le a hattyú-csapat, hanem ottmarad a többiekkel, akikkel addigi életét élte, ez az élet úgy folytatódik, hogy felnőtt hattyúként is csak fitymálják: milyen ronda fakó a tolla, semmi egészséges szín, meg milyen ormótlanul nagydarab, meg az a borzalmasan hosszú nyak is, hát hogy néz az ki?! Tisztességes kacsa nem barátkozik az efféle furcsa fazonnal, azt pedig, hogy párt találjon… jobb, ha elfelejti. Menjen csak odébb, kerüljön a tó túlfelére, ne kavarja fel a vizet a rendes, becsületes, rövid nyakú, színes tollú kacsák körül.
Amikor a mesebeli kishattyú elrepült, a kacsák egyáltalán nem néztek utána csodálattal. Nem esett le nekik a tantusz, hogy „te jó ég, hát hattyú volt, és az milyen csodálatos!”. Nem, a kacsák nem nézegetnek az ég felé, és pont nem érdekli őket, hogy az a fura szerzet hattyú-e vagy sem. Megnyugszanak a kedélyek, mert az a csúfság nem rontja nekik többé a levegőt, ha elment, jól van, kit érdekel. A kacsák értékrendjében hattyúnak lenni nem menőség. A hattyú kategórián kívüli. Ha kacsa akarna lenni, erőnek erejével, akkor megmérik őt kacsa-mércével – és könnyűnek fog találtatni. Kacsának nem jó. A kacsaságon kívüli esetekkel pedig nem foglalkoznak. Arra vigyáznak csupán, hogy az ő közösségük kacsa-közösség legyen és maradjon, aki oda akar tartozni, az legyen kacsa, mármint „rendes” kacsa.
A köztünk élő „kishattyúk” sem fognak sosem boldogulni a „kacsák” között. És nem mindegyiküknek lesz olyan szerencséje, hogy egy szép napon bekopogtat egy másik hattyú, aki gyorsan átírja az identitását, és magával viszi egy olyan világba, olyan közösségbe, ahol majd tökéletesen megtalálja a helyét, mindenki megelégedésére. A gyermekkori sérüléseket és fájdalmakat sem lehet egyik pillanatról a másikra hatástalanítani.
A mai felnőtt társadalomban alig akad ember, akinek ne lenne szüksége mélységes gyógyulásra a gyerekkori sérülései miatt. Tehát aktívan keresni kell a hattyú-féléket, nem szabad elhinni, hogy nincs belőlük több. És tudni kell, a mese szép, a való élet meg melós. Nincs varázsige, nincs „csettintés”, nincs „egyszercsak”. Munka van, kitartás, a reményhal gondos ápolása. Ám mivel sok-sok hattyú él köztünk, akár mesebeli vége is lehet a történetnek.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
