A siker fejben dől el?
Provokatív kérdés: a saját életem sikere az én fejemben dől el, vagy valahol máshol döntenek helyettem? Sokan rávágják: persze, hogy rajtam múlik, mások azonban kétkednek, hiszen régóta ismerik Murphy törvényeit. Összességében tehát nehéz ügy…
Egyáltalán mi a siker?
Ha két személy elkezd a sikerről beszélni, egy dolgot felejtenek el a leggyakrabban: definiálni, vagyis megadni egy pontos meghatározását, hogy számukra mi is a siker. Ugyanis ez merőben relatív dolog.
Ki a sikeres? Van erre egy mérce?
Például nagymamám sikeres ember volt? Életében háromszor hagyta el a falut, amikor a közeli városka kórházába került, s én mégis, tán pont ezért, tarthatom sikeresnek. Vagy egy erdőben élő magányos remete, akinek még a nevét sem tudjuk, de nap mint nap meditál a tücsök halhatatlanságán és az élet csodálatos jelenségein, nos, ő éppúgy tekinthető sikeresnek, mint egy multinacionális cég vezérigazgatója? Igen, és nem egyszerre, ugyanis válasz valójában csak akkor adható, ha tudjuk, kinek a szemüvegén keresztül vizsgálódunk.
A lényeg azonban ezúttal is az: mi lesz a saját véleményünk a témában! Lemásoljuk és beillesztjük világszemléletünkbe a társadalom többségére jellemző „check-list füzet”-elvet, ami szerint létezik egy lista, amit ha elérek, ha birtoklok, ha rendelkezem vele, akkor kipipálhatom, és elmondhatom magamról, elmondhatják rólam világgá kürtölve, hogy most már végre sikeres vagyok? Mi lenne, ha legalább mai gondolatkísérletünkben elhagynánk ezt a kívülről jövő listát, és őszintén felfedeznénk a magunk véleményét?
Ugyanis még az sem biztos, és az sem feltétlenül evidencia, hogy sikeresnek kell lennünk! Hol van ez megírva? De, ha mégis erre vágyunk, akkor – folytatva a naiv visszakérdezést – a saját sikerünk mutatóját hogyan magyaráznánk el úgy, hogy akár egy 5 éves gyerek is megértse!?
Ez valamiféle győzelem vagy diadal számunkra egy adott területen? Netán a dicsőség érzetére vágyunk, és valójában érzések megélésének vágyáról szól a történet igazi veleje? Esetleg eredményesek szeretnénk lenni, olyat tenni nap nap után, ami a hasznosságunkat tükrözi vissza? Teremteni, létrehozni szándékoznánk valamit, amit még senki nem tett, tehát elsőnek lenni valamiben, aranyéremmel a nyakunkban, babérkoszorúval a fejünkön? Vagy ez pusztán a szegénység és gazdagság mezsgyéjéről szól? És így tovább. Summa summárum, mi lenne az a jelző, ami végső soron rokonfogalom a sikerrel? Boldog, elismert, megbecsült, felkapott, tisztelt, gazdag, teljes, egész?
A minap egy előadáson ugyanezen kérdésköröket feszegettük. Feltettem a klasszikus kérdést: ez a pohár, amit most én itt félig megtöltök, vajon félig tele vagy félig üres? Ki hogyan látja a saját helyéről, a saját látásmódjából az efféle helyzeteket? Megoszlottak a vélemények, hiszen voltak még olyanok is, akik azt vetették fel, mintha nem is feléig lenne az, hanem csak harmadáig!
Ekkor jött azonban a fordulat, ugyanis mit mond a Lehetőség egy ilyen vita során? „Amíg ti, kedves Optimizmus és kedves Pesszimizmus, azon vitatkoztok, hogy félig tele vagy félig üres, addig én, köszönöm szépen, megittam: egészségetekre!” Ez is egy válasz, és kétség kívül sokszor a dolgok milyenségén kezdünk el hosszas diskurzusokat folytatni, ahelyett, hogy észrevennénk, valami ezúttal is került a poharunkba, s azzal kezdjünk valamit, amink van, nem azzal, amink nincs.
Az optimizmus felsőfoka azonban még ennél is egyedibb szemlélet. Ugyanis büszkén, kihúzott háttal, belemosolyogva a világba, egyszerűen csak kijelentjük, mert észrevettük: „Van pohár!” És ez a kulcs, a sikerhez vezető lépcsőfokok egyike egészen biztosan ez: képes vagyok észrevenni, meglátni, kiszúrni azt az alapvetést, amin mások egyszerűen tovasiklanak.
Ez lehet az a titkos összetevő, amire oly régóta vágytunk. Ekképp mai mottónk még egyszer hangozzék el:
„Van pohár!”
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
