Munkahelyi áskálódás. Biztos, hogy neked szól?
Legutóbb viszont-kérdések sorával búcsúztam, amikor arra az alapkérdésre kerestük a választ, mi a teendő, ha munkatársunk ellenünkre tör. Sokan nem örültetek ennek. Nyilván jobb olyan cikkeket olvasni, amelyek válaszokkal vannak teli, és nem dobják vissza a labdát azzal, hogy először is, derítsük fel, mi is a valódi helyzet – pedig a valódi kérdést a valódi helyzet tárja fel, választ pedig csak a valódi kérdésre kaphatunk.
Az első kérdés az volt, vajon az „áskálódó” kolléga valóban ellenünk cselekszik, tudatosan akar „kicsinálni”, vagy közelebbről megvizsgálva nem is olyan fekete az ördög. Akkor, amikor úgy érzed, ellened történik az, ami történik, önmagában ez a kérdés is kiborító. Ezért is szokás ezt a lépcsőfokot átugrani.
Azonban, ha szigorú, kritikus, józan tekintettel nézzük végig életünk azon eseményeit, amelyekben úgy éreztük, ez nekünk, sőt, ellenünk szól, nagyon sok esetben (legtöbbünk életében szinte kizárólag) az derül ki, hogy szó sincs szándékosságról, szó sincs célzatosságról. Azaz egyáltalán nem nekünk szól, nem rólunk szól, és nem ellenünk történik az, ami történik.
Apám kedvenc mondását idézve
„Felesleges rosszindulatot feltételezni ott,
ahol a hülyeség is mindent megmagyaráz.”
Hülyeség alatt értendő minden, ami nem szándékos, nem célzott, így nem is rosszindulatú. Ilyen szemszögből megvizsgálva a kínos pillanatokat egészen más eredményre jutunk, mintha ragaszkodnánk ahhoz, hogy „minden és mindenki összeesküdött ellenünk”.
Ilyen esetben azonban kikerülünk a középpontból. Már nem rólunk szól a történet – de már nem is mi magunk vagyunk a főszereplők! Nos, kinek fáj ez? Igen, az egónknak! Fura dolog, hogy a sérült, kibillent ego annyira a „világ közepe” akar lenni, hogy inkább vállalja a fájdalmas főszerepet, mint a fájdalommentes verziót, amelyben ő azonban csak „díszlet”. Szívesebben mondogatja, hogy „csak azért esik az eső, mert nekem ma tűsarkúban kell libegnem”, „ezt direkt azért csinálja a másik, mert tudja, hogy engem bosszant a dolog”, és ehhez hasonlókat.
Az ego mindenáron a „világ közepe” szerepre törekszik, akár a nyilvánvaló módon – ezekben az esetekben az ember nyíltan úgy viselkedik, mintha körülötte forogna a világ –, akár inverz módon azzal, hogy feltételezi, őt éri minden csapás, direkt osztják neki a legnehezebb lapokat. A „mindent én döntök el” és az áldozati „mindenről én tehetek” álláspont ugyanazt a túl nagyra nőtt egót mutatja.
A munkahelyi szituációban azért érdemes ellenőrizni, hogy esetleg nem ez a helyzet áll-e fenn, mert kiderülhet, az a bizonyos „áskálódó” munkatárs egyáltalán nem pécézett ki sem bennünket, sem mást, hanem azért viselkedik úgy, ahogy, mert úgy tud. Ez esetben nem személyünk elleni támadás, amit művel, és máris megkönnyebbülhetünk. Ettől még nincs megoldva maga a kellemetlenség, de legalább a szándékosságot és a célzatosságot kizárhatjuk.
Bizonyos értelemben megszűnt a probléma, márpedig a problémakezelés egyik első ellenőrzőpontja épp ez: valóban van-e probléma?
Természetesen létezik az a helyzet, amikor az ellenőrzés eredménye az, hogy valóban ellenünk lép fel valaki, valóban szándékosan és célzottan cselekszik. Ekkor lépnek életbe a következő lépések. Ám amíg ezt az „apróságot” nem ellenőriztük magunkban, felesleges indulatokra fecséreljük el az energiáinkat.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
