Ki vagy te? Elvárások szorításában. Megfelelés vagy önazonosság? Könyvajánló
Azt már tudjuk egy ideje, hogy a Google a barátunk; bármire rákereshetünk, pillanatok alatt internetes források tucatjait listázza a keresett témában, legyen szó bármiről. Testi-lelki problémák felderítésében is előszeretettel használjuk a keresőt, ilyen olvasatban helytálló és frappáns a megfogalmazás, hogy a Google virtuális gyóntatószék. Dr. Almási Kitti példái ennek kapcsán is életszagúak.
„Az emberek délelőtt kitesznek egy büszke, szívecskékkel dekorált posztot a Facebookra a házassági évfordulójukról, majd este beírják a Google-keresőbe, hogy „mit lehet tenni, ha két éve nem szexeltünk?” Amikor az adott hónapban egyetlen alkalommal elmennek valami szórakozóhelyre, kiraknak ötszáz képet, amelyen a legnagyobb partiarcoknak tűnnek, miközben az összes többi estén otthon ülnek egyedül, sorozatokat néznek, és beírják a Google-keresőbe, hogy „magányos vagyok”.
A Ki vagy te? c. könyvből vett idézet alapján azt gondolhatja az olvasó, hogy a szerző keményen odakarcol, és végül is igaza van, mert a klinikai szakpszichológus valóban nem kíméletes; szembesítő, naprakész jelenségeket boncolgat új könyvében. Az ember – elhárító mechanizmussal élve – hajlamos az önfelmentésre, de minthogy egy könyv társaságában könnyű őszintének lenni, nehéz úgy értelmezni a sorokat, hogy „azok rajtunk kívül mindenki másra igazak lehetnek”. A könyvben leírt jelenségek a legtöbbünk számára nem ismeretlenek; szakirodalmak sora, rengeteg cikk és műsor foglalkozik azzal, milyen hatások formálják a személyiségünket, ráadásul ezek jelentős része nem tudatosul, csak kitartó belső munkával hozhatók felszínre.
„Popper Péter hajdan mindig megkérdezte az önismereti csoportokba készülőktől: fel vannak-e készülve arra, hogy kényelmetlen, fájdalmas dolgok is kiderülhetnek róluk, vagy csak gyönyörűségeket szeretnének megtudni magukról? Utóbbi esetben nem érdemes önismereti munkába fogni, mert csak a saját magunkkal kapcsolatos illúziókat hizlaljuk kövérre. Hiszen mi akadályozza meg az embert abban, hogy jól ismerje önmagát? Nyilvánvalóan az, hogy bizonyos dolgokat különböző okok miatt nem akar vagy nem mer látni. Például azért, mert kellemetlen vagy fájdalmas lenne ezekkel szembesülnie, esetleg mert olyan változtatásokra késztetnék, amelyektől fél. Az önismereti munka azt jelenti, hogy az ember – az érzelmi teherbíró képességével arányosan – fokozatosan egyre több mindennel mer szembenézni abból, amit letagad vagy megszépít önmagával kapcsolatban. Ez egy nehéz, de felettébb hasznos folyamat, mert minél reálisabban látjuk a saját indítékainkat, annál kevésbé sodródunk bele olyan automatizmusokba, amelyekben ugyanazok a fájdalmas minták ismétlődnek. Vagyis megnő a belső szabadságunk – és ennek eredményeként gyakran a külső is, mert jobb döntéseket hozhatunk az életünkről és a kapcsolatainkról.”
Tudjuk, hogy a szülői (gátló, engedélyező) parancsok, melyeket gyerekként kapunk, a felnőttkori működésünket jelentősen meghatározzák, s a könyv első fejezetében ezek a parancsok kerülnek górcső alá. Ez a fejezet is „kényelmetlen” tud lenni, főleg úgy, ha nem a szüleinken keresztül próbáljuk magunkat (újra)értelmezni, hanem kisebb, nagyobb gyermeket nevelő szülőként szembesülünk azzal, melyek a ránk jellemző parancsok, melyekkel gyermekeinket bombázzuk.
„Az ’Ugye, nem gondolod komolyan, hogy téged egy ilyen helyre felvennének?’, ’Azt képzeled, hogy ez a nő/férfi majd pont terád vár?’, ’Ne lovalld bele magad ilyen elérhetetlen dolgokba, mert csak csalódás ér’ típusú mondatok az illetőt – ha csak nem nagyon elszánt – eléggé meggyengítik ahhoz, hogy visszalépjen a tervétől. Szinte minden olyan intelem, amely arra vonatkozik, hogy ne higgyél már magadról olyan sokat, valójában arról szól: nehogy annyira megerősödj, hogy el tudj minket hagyni, vagy le tudj körözni. Maradj csak gyenge, mert így tudunk feletted kontrollt gyakorolni!
Akit így nevelnek, az olyan madárrá válik, aki már akkor sem próbál kirepülni a kalitkából, ha történetesen nyitva van az ajtaja, mert a félelmei jobban meghatározzák a döntéseit, mint a lehetőségek hívása. Igaz, hogy így eléggé szűkös élettérben kell meghúznia magát, de ott legalább már tudja, mi hogyan működik – győz a félelem és a ketrecen belüli biztonságérzet. Ha egy ilyen családi közegből érkező embernek mégis sikerül valami nagyobb dolgot elérnie, azért különös elismerést érdemel, mert ellenszélben ért el oda, ahova a szerencsésebbek a szeretteik támogatásával és segítségével jutnak el.”
A könyvben (számomra kissé aránytalanul) hangsúlyos a párválasztás és a párkapcsolat kérdésköre, a megfelelés-önazonosság mentén értelmezve. Fontos életterület, ez nem kérdés, ahogy a pályaválasztás, az önmegvalósítás, a munka világa is, melyek (oldalszámokban mérve) nem kaptak ekkora figyelmet. Dr. Almási Kitti egyik korai munkahelyi élményét ugyanakkor fontos visszaigazolásként értékeltem – nem csak azért, mert karakánul felvállalta, vállalva, hogy kaphat ezért hideget-meleget. A története – miszerint kezdő pszichológusként a tapasztaltabb kollégái kihasználták -, nemcsak a határtartás fontosságára világít rá, hanem arra is, hogy hajlamosak vagyunk másokat a hivatásuk alapján (is) idealizálni. Feltételezzük például – joggal -, hogy a segítő szakemberek egymás között is angyalok, segítőkészek, támogatóak, megértőek. És igen, a valóság olykor egyenértékű egy csattanós pofonnal…
„Érdemes néha ránézni arra, hogy azok az emberek, akik körülvesznek minket, jellemzően milyen hatással vannak ránk: erősebbnek vagy gyengébbnek, vidámabbnak vagy épp feszültebbnek érezzük magunkat, miután beszéltünk vagy találkoztunk velük. Vannak, akik a szavaikkal (vagy mimikájukkal) elbizonytalanítanak minket, szorongást ébresztenek bennünk, de olyanok is, akik mellett kisimulnak a ráncaink. Utóbbit szó szerint is értem: amikor feszültek vagyunk, az meglátszik az arcunkon is: ráncoljuk a homlokunkat, összehúzzuk a szemünket, erőltetett a mosolyunk. Néha egy-egy árulkodó fotó is felhívhatja a figyelmünket arra, milyenné válunk valakinek a társaságában. Az oldottság, elengedettség gyorstesztje számomra a homlok: van, hogy találkozom egy laza, oldott barátommal, és az addig gondterhelt mimikám megváltozik – a homlokom kisimul, a tekintetem megnyugszik, és elkezdek belülről mosolyogni. Észreveszem, hogy éhes vagyok, és olyat eszem, ami valóban jólesne. Elköszönéskor pedig öt kilogrammal könnyebben távozom. Amikor csökken a szorongás, amikor azt érezzük, hogy nem kell megfelelnünk, amikor biztonságos a környezet, azt a testünk hihetetlen pontossággal jelzi, mint ahogyan annak ellentétét is – csak a figyelmünket kell magunkra fordítani egy kicsit ahhoz, hogy ezt észre is vegyük.”
A könyv összességében olvasmányos és érdekes, s mindenekelőtt nagyon mai. Szükség van arra, hogy szembenézzünk azzal, milyen gátló parancsokat kaptunk és adunk tovább, hogy milyen hatással van ránk az online világ. Almási Kitti könyve jó kis iránytű önreflexióhoz.
A könyv a Nyitott Akadémia weboldalán rendelhető >>
Elérhető a könyvesboltokban is.
Nyitókép: Jorge Fakhouri Filho, Pexels
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.