Kritizálok, tehát vagyok. Amikor az „erkölcsi fölény” fontosabb, mint a másik jólléte

Ha rákeresünk a szidalmazás hatásaira, sok mindent találunk: károsnál károsabb hatások, külön könyv volna felsorolni. Egyetlen hatás nincs a listán: pozitív változás a megszidott ember személyiségében, tetteiben. Aki tehát azzal takarózik, hogy „jót akar”, amikor megszidja a másikat, mert „majd ettől észhez tér, legközelebb jobban figyel stb.”, az rossz nyomon jár.

Senki nem lett még attól jobb ember, hogy elhordták mindennek. Senki nem köszörülte még ki gyorsabban és jobban a csorbát attól, hogy kudarca, hibázása után jól leteremtették. Senkiben nem terem értékes gyümölcs attól, ha szidalmazzák.

Mi történik a szidalmazáskor, ha az energiaáramlást tekintjük? Először is, az ember – általában – nem azért áll neki valaminek, mert el akarja szúrni, mert kudarcot akar vallani (tudatosan). Képzeljük csak el: emberünk reggel felkel, kimegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, megsikálja a fogát, tíz ujjal beletúr a hajába, majd farkasszemet nézve a tükörképével, azt mondja elszántan: „na, most megyek, és jól elszúrok mindent!”. Életszerű? Persze, hogy nem! Mégis, úgy tudjuk letámadni a hibát elkövetőt, mintha az szándékosan, kimondottan azért, hogy nekünk bosszúságot, netán kárt okozzon, hibázott volna.

Ha az energia analógiájaként a pénzt vesszük (ami egy eléggé könnyen követhető hasonlat-lánc), akkor az, amikor az ember belekezd valamibe, az olyan, mint egy befektetés. Beletesz valamennyit… és miért? Igen, azért, mert a végén többet szeretne kivenni. Senki nem fektet be egy petákot sem azért, hogy elveszítse. Legalább jöjjön vissza annyi, amennyit beletett, de lehetőleg teremjen egy kis plusz is. Amikor pedig hibát követünk el, kudarcot vallunk, elszúrunk valamit, akkor – részben vagy egészben – elbuktuk a befektetést. Az energiát beletettük, eredmény meg sehol. Sőt, plusz feladat lehet eltakarítani a „romokat”. Legyen szó egy elégetett ételről, egy összetört pohárról, egy elfelejtett tennivalóról, nem elég, hogy nincs eredmény, nincs nyereség, szegény embert az ág is húzza: a „hibaelhárítás” pluszmunkája is a nyakunkba szakad.

Tehát: a befektetést elbuktuk, a várt nyereség elmarad, és még extra kiadásaink is keletkeztek. Össze kell kaparni minden fillért, azaz össze kell szednünk minden energiánkat… És ekkor jön a letolás! Fölénk tornyosul a másik, aki a „hibátlanság erkölcsi magasából”, de legalábbis domináns pozícióból mondja (természetesen kéretlenül), hogy

1.) mekkora hülyeséget csináltunk (ez még a jobbik eset),

2.) mekkora hülyék, bénák, alkalmatlanok vagyunk (úgy általában – ez okozza a nagyobb kárt).

Mit is jelent pénzügyi analógiánkban a szidalmazás? Ott állunk az elbukott befektetésünkkel, kapargatjuk össze a kis maradék pénzecskénket a csorba kiköszörülésére és a károk kijavítására… és akkor egy sötét sikátorban – kirabolnak! Az utolsó petákunkat is elveszik!

Aki kudarcot vallott, eleve pocsékul érzi magát emiatt (valamilyen mértékben). A kudarcból, hibából keletkezett plusz teendőkkel kell foglalkoznia, emiatt más tennivalóját halasztani kénytelen. Sok esetben keményen gondolkodnia kell, mivel is hozhatná helyre a dolgokat. Erre kellene neki az energia. És amikor a szidalmazó „kizsebeli”, akkor mit is tesz tulajdonképpen? Hátráltatja a folyamatot! Akit támadnak, az védekezni fog – különben a támadó megsemmisíti. Ez a természet törvénye, belénk van kódolva, hogy vagy védekezünk, vagy meghalunk. (Kevés olyan állapot van, amikor az ember nem védekezik, mert alapvető ösztönről van szó.) A megszidott fél – maradék vésztartalék energiáit mozgósítva – védekezni kényszerül. Addig sem tudja a hibát kijavítani. Nem ér rá: a szidalmazásra kell reagálnia.

A szidalmazás tehát árt annak, akit szidnak, és árt a helyzetnek is, mert amíg az a téma, hogy a kudarcot vallott fél mennyire is emeletes ökör, addig sem a helyzet rendbetételével foglalkozik senki. Mégis, mire „jó” az, ha leszidhatunk valakit? Ugyanis kell, hogy legyen benne valami „jó”, különben nem volna ennyire gyakori.

Nos, csakis annyi, hogy ezzel is fölébe lehet helyezkedni a másiknak. Jobbnak, ügyesebbnek, erkölcsösebbnek, rátermettebbnek stb. érezhetjük magunkat. „Én, aki olyan ügyes vagyok, hogy nem törtem össze a poharat, letollak téged, aki bezzeg ügyetlen vagy és összetörted. Igaz, hogy ettől nem keletkezik új pohár, nem pucolódnak el az üvegdarabkák és te sem válsz ügyesebbé… de kit érdekel? Megcirógathattam a saját nagyszerűségemet… a te energiád utolsó morzsái árán.”

Ha legközelebb valaki leszid, gondold végig, mire jó ez – neki (mert neked nyilván nem jó semmire, azt érzed). És ha legközelebb leszidnál valakit, gondold végig, mire jó ez – neked. És aztán gondold meg, valóban erre van-e szükséged. Többet ér-e az „erkölcsi fölényed”, mint a másik ember jólléte és a helyzet optimális megoldására való törekvés. Ha igen, az is rendben, csak ne takarózz azzal, hogy a másiknak akarsz jót a szidással. Semmi, de semmi jó nincs benne.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.