Miért fontos, hogy kik vesznek körül?
A netguruktól és a sikerkönyvek szerzőitől számos olyan egymondatos bölcsességet kaphatunk, melyekkel első olvasatra nem nagyon tudunk mit kezdeni. Azonnal megtaláljuk a mondás gyenge pontját, arcul csap saját tehetetlenségünk – és el is vetjük a mondanivalót, különböző negatív jelzők kíséretében. Az egyik ilyen bölcsesség így hangzik: „nézd meg, kikkel veszed körül magad, mert a hozzád legközelebb álló öt ember átlaga vagy”.
Persze, könnyű ezt mondani! Mi az, hogy kikkel veszem körül magam? Hát mi beleszólásom van abba, hogy kik a szomszédaim, kik a szüleim, a gyerekeim, egyéb rokonaim, munkatársaim, utastársaim a buszon stb.? Ők vesznek körül engem, eltéphetetlen, láthatatlan szálakkal kötődve hozzám, hogyan is tudnám megválogatni őket? Nem költözhetek minden héten máshová, nem válthatok munkahelyet havonta, a rokoni kapcsolatok pedig végképp adottak… Ismerős reakciók?
Nos, ezek mind-mind teljesen jogos érvek! Az én nézőpontom is csak egy a sok közül, de szerintem nem várható el senkitől, hogy állandóan „borítson” mindent, rúgja fel a kapcsolatait, nullázza le a kialakult életstruktúráját és folyamatosan meneküljön a saját életéből – valaki más miatt.
Másfelől azt is el kell fogadnunk, hogy egy másik embert megváltoztatni nem lehet, mást tenni felelőssé a saját boldogságunkért megint csak nem lehet, a rokoni szálak valóban bonthatatlanok, még akkor is, ha valakivel megszakítjuk a személyes kapcsolatot, ő „van”, és nincs helyette más az adott (apai, anyai stb.) szerepben. Van, akit nem lehet lecserélni – legalábbis lényegi szinten.
Mit tehetünk tehát, hogy számunkra kedvező „öt ember átlaga” lehessünk? Egyrészt ott vannak a barátok, akiket igenis megválogathatunk, bizonyos embereket egyszerűen beemelhetünk az életünkbe vagy el is távolíthatjuk onnan. Egy adott csoporton (például munkatársak közössége) belül is kereshetjük azok társaságát, akikre valamiért felnézünk, és elkerülhetjük azokat, akik csak „lehúznak” bennünket.
Másrészt ott vannak a „lecserélhetetlen” emberek. Ők kiváló gyakorlóterepet kínálnak arra, hogy a „cserélhető” szerepeknél is némi kitartást tanuljunk, és ne vágjuk sutba a kapcsolatot az első rossz szónál. Mit lehet velük tenni?
Mindenkiben van valami jó, keressük meg, és koncentráljunk arra. Néha ez nagyon nehéz.
Mi szépet lehet találni például egy apában, akinek egyetlen ura és szerelme az alkohol, aki feleségét és gyermekét is bántalmazta, megalázta, igazat csak elvétve mondott, ártott-rontott, s végül odáig fajultak a dolgok, hogy a felnőtt gyermek teljesen megszakította vele a kapcsolatot?
Mi csodás van a megkeseredett idős asszonyban, aki gyűlöl mindent és mindenkit, kígyót-békát kiabál felnőtt gyermekére és annak hitvesére, akitől retteg a környék és röviden égetnivaló vén boszorkányként emlegetik?
Az apa lánya megtalálta a jót: kiskorában apja sokat és szépen énekelt, és ez hozzájárult ahhoz, hogy lánya zenei pályára lépve sikeres legyen, a „boszorkány” unokája pedig az ország egyik legjobb műszaki szakembere lett, ugyanis amikor kisgyermekként ízekre szedte a játékait, szülei felháborodtak, a nagyi viszont – talán csak azért, hogy szembeszálljon a szülőkkel – megvédte őt: „hadd szereljen a gyerek!” S ennek köszönhető, hogy a kisfiú felnőttként is bátran hozzá mer nyúlni a dolgokhoz.
Kik állnak közel hozzánk? Azok, akikre odafigyelünk.
Hiába a fizikai közelség, szinte semmi közünk ahhoz az emberhez, akinek nem szentelünk figyelmet. Lakhatunk egy fedél alatt, lehet közös családnevünk, ha nem figyelünk oda valakire, az nem kerül be az „első ötbe”. Ha nagyon nincs semmi tiszteletreméltó valakiben, akkor egyet tehetünk: megvonjuk tőle a figyelmünket. Ám ekkor még csak félmunkát végeztünk! Keressünk valakit, akire fel tudunk nézni, lehetőleg épp a hiányolt témában. Ha például saját szülőnk alkalmatlan volt, sebaj, mégis felnőttünk, sokat segíthet, ha találunk valakit, kollégát, ovistárs szülőjét, játszótéri ismerőst, aki viszont „jól csinálja”.
Miért fontos, hogy kik vesznek körül? Azért, mert amire odafigyelünk, arra fogunk rezonálni. Az „ami” kívül van, ám az, ahogyan rezonálunk, az már belőlünk fakad, és bennünket minősít. Keressünk ezért olyan „frekvenciákat”, melyekre jól fog esni „rezonálni”.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
