Mikor érdemes kimondani, hogy itt a vége? Feladni nem feltétlenül kudarc, nem is hiba, és pláne nem bűn. Van, hogy ez az optimális megoldás

A neten keringő bölcs mondások között találtam egy újabb gyöngyszemet, sőt, kettőt is! Azt mondja az egyik „csak akkor add fel, ha elég bélyeget tettél rá”, a másik még szebb: „az igazi férfi nem adja fel, ha nemet mondasz neki, hanem tovább küzd érted”. Az első könnyed hidegrázás után elgondolkodtam, mennyire félrevezető lehet, ha – egyebek között – ezeket a mondásokat nem kezeljük fenntartásokkal.

Kezdem az egyszerűbb oldallal:

ha egyébként könnyen feladod a dolgaidat, ha túl gyorsan újratervezed az útvonalat, ha gondjaid vannak a kitartással, akkor valóban rád férhet, ha egy kicsit küzdesz, ha jobban fogadod és kezeled a nehézségeket. Ám a fenti bölcsességek ész nélküli követése veszélyes vizekre vihet.

A „soha ne add fel” annyira szélsőséges, annyira kategorikus, hogy az már egyszerűen hiteltelen! Igenis vannak olyan pontok, amelyeket elérve legalábbis érdemes elgondolkodni azon, hogy inkább másképpen oldod meg a helyzetet, és vannak olyan pontok is, ahonnantól már teljesen veszteséges volna kitartani.

Mikor érdemes tehát feladni?

Van néhány szempont, amelyek mentén igen hasznos rendszeresen felülvizsgálni döntéseinket, jelen esetben a kitartással vagy feladással kapcsolatos újra és újra meghozott döntéseket. Az egyik a saját belső változásunk, és általa esetlegesen a célunk megváltozása. Időről időre kérdezd meg magad: még mindig arra vágyom, hogy …? Még mindig az az célom, hogy…? Megtörténhet ugyanis, hogy megismersz valamilyen más lehetséges utat, vagy egyszerűen elveszti a fontosságát az, ami tegnap (tavaly, tíz éve) még elég fontos volt ahhoz, hogy célként fogalmazd meg és kitartóan küzdj érte.

A másik szempont a befektetett energia nyomon követése. Figyeld meg folyamatosan, hogy a végén kinyerhető energia (eredmény, öröm) mértékéhez képest mennyit kell beletenned a küzdelembe. És ha azt látod, hogy már rengeteget belefeccöltél a „projektbe”, és azt is sejted, hogy ennél még sokkal többet kellene, viszont az, amiért küzdesz, tulajdonképpen nem ér annyit, akkor érdemes kiszállni. Igen, veszteségekkel is. Ugyanis ha „nyereség” nem várható, akkor legalább a „veszteségeket” csökkentsük!

Az energia-befektetés kérdésének megfigyelése olyan szempontból is fontos, hogy lásd, valójában mennyire a TE utad az, amin járni igyekszel. Egyrészt, mennyire a tied a cél (ld. fentebb: tényleg akarod?), másrészt pedig az a kérdés, hogy tőled, a te képességeid és eszközeid szerint, mennyire igényel sok energiát a küzdelem? Mert lehet, hogy van, akinek azt az utat bejárni nem lenne „nagy ügy”, ugyanis a személyisége olyan, hogy a felmerülő feladatokat könnyen teljesíti, ám esetleg számodra kínkeserves minden lépés, mert olyasmit kell megtenned, ami neked történetesen nehezedre esik.

És akkor is érdemes lehet feladni – azaz egy másik útvonalon folytatni az életet –, ha a külvilág visszajelzései egyértelműen negatívak.

Itt utalnék a cikk elején említett második „nagy bölcsességre”. Képzeld csak el, ha egy férfi ezt szó szerint veszi! Na jó, legyünk gender-semlegesek: szóval a helyzet az, hogy az egyik fél nagyon akarja a kapcsolatot, ám a kiszemelt másik fél elutasító. Tudom, hogy a nyugati szerelmi líra alappillére, de valójában igen kártékony szokás, hogy „előbb kétszer-háromszor mondj nemet, hogy aztán az igen értékesebb legyen”, „akkor is húzasd az agyát egy kicsit, ha nem akarsz tőle-vele semmit, mert hát azért az érdeklődés, az jólesik”, és persze a „küzdjön meg érted, hogy értékelni tudjon később”.

Nagy baj van abban a világban, ahol egymás érzelmeivel játszadoznak az emberek – márpedig a Föld bolygón pár ezer éve ez a műsor megy.

Csak hát nézzük, mi a helyzet, ha megfogadjuk a „jó tanácsot!”. A „küzdő” fél szempontjából merő energiapocsékolás: ha a másik félnek nem tetszel, nem viszonozza az érdeklődésedet, akkor hiába keresed, hiába hívod újra és újra, ettől nem leszel vonzóbb a számára. Viszont piszkosul elege lesz belőled. Akkor már nem közömbös lesz irántad, hanem a terhére leszel. A másik fél szemszögéből nézve pedig az efféle eszetlen nyomulást úgy nevezik, hogy zaklatás. (Egy bizonyos szint felett már bűncselekmény!)

Tehát csak kritikusan a nagy bölcsességekkel és a kontroll nélküli kitartással. S érdemes átgondolni azt is, hogy valamit feladni nem feltétlenül kudarc, nem is hiba, és pláne nem bűn. Van, hogy ez az optimális megoldás.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkettő + 11 =

hirdetés