Mikor érdemes kimondani, hogy itt a vége? Feladni nem feltétlenül kudarc, nem is hiba, és pláne nem bűn. Van, hogy ez az optimális megoldás

A neten keringő bölcs mondások között találtam egy újabb gyöngyszemet, sőt, kettőt is! Azt mondja az egyik „csak akkor add fel, ha elég bélyeget tettél rá”, a másik még szebb: „az igazi férfi nem adja fel, ha nemet mondasz neki, hanem tovább küzd érted”. Az első könnyed hidegrázás után elgondolkodtam, mennyire félrevezető lehet, ha – egyebek között – ezeket a mondásokat nem kezeljük fenntartásokkal.

Kezdem az egyszerűbb oldallal:

ha egyébként könnyen feladod a dolgaidat, ha túl gyorsan újratervezed az útvonalat, ha gondjaid vannak a kitartással, akkor valóban rád férhet, ha egy kicsit küzdesz, ha jobban fogadod és kezeled a nehézségeket. Ám a fenti bölcsességek ész nélküli követése veszélyes vizekre vihet.

A „soha ne add fel” annyira szélsőséges, annyira kategorikus, hogy az már egyszerűen hiteltelen! Igenis vannak olyan pontok, amelyeket elérve legalábbis érdemes elgondolkodni azon, hogy inkább másképpen oldod meg a helyzetet, és vannak olyan pontok is, ahonnantól már teljesen veszteséges volna kitartani.

Mikor érdemes tehát feladni?

Van néhány szempont, amelyek mentén igen hasznos rendszeresen felülvizsgálni döntéseinket, jelen esetben a kitartással vagy feladással kapcsolatos újra és újra meghozott döntéseket. Az egyik a saját belső változásunk, és általa esetlegesen a célunk megváltozása. Időről időre kérdezd meg magad: még mindig arra vágyom, hogy …? Még mindig az az célom, hogy…? Megtörténhet ugyanis, hogy megismersz valamilyen más lehetséges utat, vagy egyszerűen elveszti a fontosságát az, ami tegnap (tavaly, tíz éve) még elég fontos volt ahhoz, hogy célként fogalmazd meg és kitartóan küzdj érte.

A másik szempont a befektetett energia nyomon követése. Figyeld meg folyamatosan, hogy a végén kinyerhető energia (eredmény, öröm) mértékéhez képest mennyit kell beletenned a küzdelembe. És ha azt látod, hogy már rengeteget belefeccöltél a „projektbe”, és azt is sejted, hogy ennél még sokkal többet kellene, viszont az, amiért küzdesz, tulajdonképpen nem ér annyit, akkor érdemes kiszállni. Igen, veszteségekkel is. Ugyanis ha „nyereség” nem várható, akkor legalább a „veszteségeket” csökkentsük!

Az energia-befektetés kérdésének megfigyelése olyan szempontból is fontos, hogy lásd, valójában mennyire a TE utad az, amin járni igyekszel. Egyrészt, mennyire a tied a cél (ld. fentebb: tényleg akarod?), másrészt pedig az a kérdés, hogy tőled, a te képességeid és eszközeid szerint, mennyire igényel sok energiát a küzdelem? Mert lehet, hogy van, akinek azt az utat bejárni nem lenne „nagy ügy”, ugyanis a személyisége olyan, hogy a felmerülő feladatokat könnyen teljesíti, ám esetleg számodra kínkeserves minden lépés, mert olyasmit kell megtenned, ami neked történetesen nehezedre esik.

És akkor is érdemes lehet feladni – azaz egy másik útvonalon folytatni az életet –, ha a külvilág visszajelzései egyértelműen negatívak.

Itt utalnék a cikk elején említett második „nagy bölcsességre”. Képzeld csak el, ha egy férfi ezt szó szerint veszi! Na jó, legyünk gender-semlegesek: szóval a helyzet az, hogy az egyik fél nagyon akarja a kapcsolatot, ám a kiszemelt másik fél elutasító. Tudom, hogy a nyugati szerelmi líra alappillére, de valójában igen kártékony szokás, hogy „előbb kétszer-háromszor mondj nemet, hogy aztán az igen értékesebb legyen”, „akkor is húzasd az agyát egy kicsit, ha nem akarsz tőle-vele semmit, mert hát azért az érdeklődés, az jólesik”, és persze a „küzdjön meg érted, hogy értékelni tudjon később”.

Nagy baj van abban a világban, ahol egymás érzelmeivel játszadoznak az emberek – márpedig a Föld bolygón pár ezer éve ez a műsor megy.

Csak hát nézzük, mi a helyzet, ha megfogadjuk a „jó tanácsot!”. A „küzdő” fél szempontjából merő energiapocsékolás: ha a másik félnek nem tetszel, nem viszonozza az érdeklődésedet, akkor hiába keresed, hiába hívod újra és újra, ettől nem leszel vonzóbb a számára. Viszont piszkosul elege lesz belőled. Akkor már nem közömbös lesz irántad, hanem a terhére leszel. A másik fél szemszögéből nézve pedig az efféle eszetlen nyomulást úgy nevezik, hogy zaklatás. (Egy bizonyos szint felett már bűncselekmény!)

Tehát csak kritikusan a nagy bölcsességekkel és a kontroll nélküli kitartással. S érdemes átgondolni azt is, hogy valamit feladni nem feltétlenül kudarc, nem is hiba, és pláne nem bűn. Van, hogy ez az optimális megoldás.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.