Igaznak hazudott mesék. Motivátorok, influencerek, megmondóemberek. Kié a felelősség?
Aki nyomon követi munkásságomat a Szépítők Magazin oldalán, tudja, számos alkalommal szedtem már ízekre elsőre nagyon kis frappáns, csinos, lélekemelőnek tűnő „bölcs mondásokat”. Most ezeknek a „bölcsességeknek” a felvevőpiacáról lesz szó. Ami létezik, az ugyanis azért létezik, mert van létjogosultsága. Így működik a világ. Ha van kereslet, lesz kínálat is, virágzik a piac.
Ezen a piacon éldegélnek a „motivátorok”, „influencerek” és mindenféle egyéb megnevezés alatt futó megmondóemberek. Néha előrángatnak régebben élt vagy távol élő „nagy neveket”, és rájuk hivatkozva dobnak be bizonyos „kattintós” oldalak egy-egy gondolatot, amelyek között kincs is akad a sok kacat között – de összességében eléggé megkérdőjelezhető, hogy mennyiben gazdagítják ezek a kis szösszenetek az életünket. Már úgy igazán.
Aztán néha csúf véget ér egy-egy megmondóember-karrier. Jön valaki, aki rávilágít, hogy nem csupán placebo, amit kínál, hanem kimondottan káros. Vagy olyan eszközökhöz nyúl, amelyek használata túlmegy a tisztesség minden határán. A közelmúltban is kinyílt a bicska egy olyan zsebben, melynek tulajdonosa maga is influencer. A stílus, mondjuk úgy: kemény. A téma még keményebb. Az egyik – maga is határfeszegető – megmondóember kiosztja a másikat, aki még jobban kitolta az erkölcsi határokat.
Nem véletlen, hogy olyan stílusban támadták meg a határokat nem ismerő „motivátort”, ami jobbféle matrózkocsmában is mély meghajlást váltana ki. Ugyanis a finomabb jelzésekre az illető nem reagált. Mondta a magáét, a biznisz ment, az emberek bólogattak, és szépen csilingelt a pénztárgép. Igen, kellett az, hogy valaki üvöltve (írásban is lehet!) és alpárian tiltakozzon. Ennyire el van tompulva a „nép”, hogy már csak erre kapja fel a fejét.
Saját belső erkölcsi iránytűje ennyire keveseknek mozdul meg. Szépen le vagyunk butítva. Nem csak intellektuálisan (az még könnyen „gyógyítható”), hanem erkölcsileg is. Lop, csal, hazudik? Na és, ki nem? Pillanatnyi figyelemért, lájkokért, és persze nem kevés pénzért bárkin és bármin átgázolva bocsát áruba olyasmit, ami jobb világokban szent és érinthetetlen volna? Sebaj! De olyan „édi”, ahogy mosolyog hozzá!
Az erkölcsi eltompultság mellett van még valami, ami táplálja és élteti ezeket a megmondóembereket.
Az ember szereti a mesét. És szereti hinni, hogy igaz. Szereti hinni, hogy elég elolvasni ezt-azt (lehetőleg két sornál több ne legyen, mert azért sokat olvasni fárasztó!), beszerezni egy feliratos bögrét, abból inni a reggeli kávét, és máris olajozottan működnek az élet fogaskerekei. Hiszen a „nagy ember” megmondta! Ott a képen süt a nap, háttérben az óceán, ő pedig mosolyog, ragyog, boldog, hát tud élni, na! Neki ne lenne igaza?
És olyan könnyű a recept! Egy szép mese, könnyen követhető, csak egy kattintás, csak egy feliratos póló, csak egy mondóka (nem mantra, az más!), és hipp-hopp, nekünk is sütni fog a nap, lesz óceán, mosoly, boldogság!
Igen, az ember szereti a mesét. És szereti igaznak hinni azt. Ám előbb-utóbb kipukkad a rózsaszín lufi. Valaki belerondít a történetbe, és megkérdezi: ugyan mégis hogy képzeled ezt? Ugyan mégis hol a határ? A cél néha szentesíti, néha szennyesíti az eszközt, és az eszköz is visszahat a célra ugyanígy.
Az emberek pedig megharagszanak. Veszteség érte őket, gyászt kell megélniük: a rózsaszín lufi halálát kell feldolgozniuk. A fájdalom pedig könnyen ölti magára a harag ruháját. Valakire haragudni kell, csak így lehet megszabadulni a feszültségtől! A mesélő hirtelen hazuggá válik. Ő tehet mindenről! Hazudott! Piszkos eszközökkel operált, nem ismer se istent, se embert, átejtett mindenkit!
Mindenki nyugodjon le, megvan a bűnbak! Gátlástalan, pszicho-, szocio- és minden-pata, maga a testet öltött ördög. Hogy a nép, az emberek…? Hogy a túloldalon is akad felelősség? Ugyan már, mit lehetett volna tenni?
Nos, rengeteget lehet tenni! Nem ráharapni a mézízű hazugságokra, nem lenyelni kritika nélkül mindent, amin cukormáz van. Elgondolkodni saját kútfőből, egy-egy feldobott „bölcs mondáson”, bemérni a saját belső erkölcsi iránytűvel egy-egy ember „működését”. Nem kattintani, nem lájkolni, nem fizetni igaznak hazudott mesékért.
Tudomásul venni, hogy ebben az Élet nevű matekkönyvben ritkán olyan egyszerű a képlet, hogy elférne egy bögrére felírva.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.