Amikor igazán gáz van – a GAS veszélye, avagy a tartós stressz következménye

Beépült nyelvünkbe a „gáz van” kifejezés, azokra a helyzetekre, amikor valami nincs rendjén, valami baj van, valami nem stimmel. Viszonylag újkeletű szleng, ám a lentiek tükrében nem is lehetne találóbb…

A GAS betűszó ebben a történetben az angol general adaptation syndrome kifejezést takarja. Magyarul általános adaptációs szindróma néven fut (na jó, nem túl magyaros ez így, de ez van). A GAS a magyar származású Selye János nevéhez fűződik. Ő kutatta a stressz hatásait, sőt maga a „stressz” kifejezés is általa terjedt el. Igaz, ő erősen megkülönböztette a „stressz”-t és a „distressz”-t, ám sajnálatosan ez már nem annyira közismert, mint kellene.

Miről is van szó? Selye megfigyelte (akkor még állatkísérleteket folytattak a kutatók), hogy ha tartós stressznek teszi ki a kísérleti alanyokat, akkor érdekes folyamat zajlik le, ami fajtól és stresszfajtától függetlenül ugyanazt a mintázatot követi.

Maga a folyamat a következő: megjelenik az egyed életében egy stresszfaktor. Erre van egy azonnali reakció: észleli a bejövő impulzust és reagál rá. Ilyenkor történik meg az „üss vagy fuss” választás (illetve az a bizonyos harmadik út, a „szűnj meg” parancs). Ám a stressz marad. Másnap is, harmadnap is, a következő héten, hónapban, évben, évtizedben is. A stressznek kitett alany szépen hozzászokik, elfogadja, megtanulja elviselni. Egy idő után már nem is érzi, hogy jelen van a stressz az életében.

Csakhogy nagy árat fizet mindezért: folyamatosan veszít az életenergiájából, egyre rosszabb állapotba kerül. Egy idő után már tagadhatatlan jelei vannak a veszteségnek: megjelennek az egészségi problémák. Ha időben megszüntette a stresszforrást, a kutató még megfigyelhette a gyógyulási fázist is: amennyiben volt még elegendő életenergia-tartaléka az egyednek, a stressz megszűnésével az állapota is rendeződött. Ám a folyamatban ott a kritikus pont, a „point of no return”, amelyet átlépve már nincs visszaút: ha az egyed állapotromlása túljutott ezen a ponton, akkor rövidesen el is pusztult. Patkányok esetében Selye azt figyelte meg, hogy először leállt az immunrendszerük, aztán végül vagy a szívük állt meg, vagy a gyomruk lyukadt ki.

Selye egyébként magát a stresszt „az élet sava-borsa”-ként jellemezte. Meggyőződése volt, hogy külső impulzusok híján csak vegetálnánk. Akivel „soha nem történik semmi”, az pontosan érti, miről van szó… Ám tudomásul kell vennünk, hogy akár pozitív a stressz (esküvő, gyermekszületés, saját lakás, lottóötös), akár negatív, annak feldolgozása, egyáltalán, a stresszre adott bármilyen reakció bizony energiát igényel. Az pedig véges.

A kisgyermekkori, akár magzati vagy perinatális sérülések feldolgozatlansága okozhat folyamatos stresszhatást egész életünkben. Még csak nem is tudunk róla, de valami „szívja a vérünket”. Persze lehet egészen könnyen azonosítható is a stresszforrás, például anyagi szorongatottság, bántalmazó-hatalmaskodó ember az életünkben, vagy akár évtizedes, krónikus kialvatlanság.

A GAS-ban az a „gáz”, amikor az adaptációs fázist éljük meg, a hozzászokást. Amikor már nem is észleljük a stresszforrást. „Ez van, ilyen az élet”, mondjuk, és húzzuk tovább az igát, meg lassan a belünket magunk után. Persze jönnek a jelek: emésztési zavarok, alvászavarok, idegrendszeri károsodások („rongyokban lógnak az idegeink”). Jönnek a betegségek, egyik súlyosabb, mint a másik. Állandósul a magas vérnyomás, és beköszönthet a rettegett rák is.

Magam is átéltem ezt. Korábban mindig alacsony volt a vérnyomásom, olyan 80/60 körül, az iskolaorvos mindig kérdezgette: maga egyáltalán ébren van? Aztán lett belőle 180. A háziorvosom, áldott jó ember, azonnal tette, amit kellett, sőt, többet is: elmondta, hogy ő ugyan adhat vérnyomás csökkentőt meg nyugtatót, de ha magát a stresszforrást nem iktatom ki az életemből, két hónap múlva ugyanott leszek, és ő csak nagyobb dózist írhat majd fel. Nem bátorságból, hanem kényszerből (tarthatatlan állapotba kerültem, pánikoltam, az utcára sem mertem kimenni), de kiiktattam a stresszforrást.

Nagy árat fizettem érte a hétköznapi kényelmemet illetően? Igen, nagyobbat, mint bárki gondolná. Megérte? Nos, még élek. Jobban, sokkal jobban vagyok, mint akkor voltam. Pedig amíg a vérnyomásom el nem szállt, nem tartottam volna stresszesnek az életemet. Fel sem tűnt… Tudom, hogy életem végéig figyelnem kell a vérnyomásomra. Tudom, hogy – így „felérzékenyítve” – azonnal a magasba szökik, ha túlságosan erős nyomás alá kerülök. És örülök, hogy így van, mert azonnal jelzi számomra, ha „gáz van.” Az már az én dolgom, hogy lépjek azonnal. Hogy ne legyen még nagyobb „gáz”.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 − egy =

hirdetés