„Számomra nincs lehetetlen, mindenhez is értek!” A tudatlanság meggyőző ereje. A Dunning-Kruger hatás
Bertrand Russell (Nobel-díjas angol matematikus, logikus, filozófus és szociológus) szavaival már bizonyára találkoztál: „Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.” És bizonyára belefutottál olyan helyzetekbe, amikor a másik fél „holtbiztos” állásfoglalása látványosan rámutatott arra, hogy mennyire helytálló ez a mondás. No persze olyan is megeshetett, hogy te magad voltál holtbiztos valamiben, és ezzel egyidejűleg valaki más látta emiatt igazolva a mondást. (Na, csak sikerült sértegetés nélkül körülírnom!)
Miért olyan általános ez a jelenség? Röviden azért, mert az emberi elme így működik – általában. Kezdem Jézussal, aki rámutatott, hogy a másik ember szemében a szálkát pazarul észrevesszük, a saját szemünkben terpeszkedő gerendát azonban nem. Ez az életünk és a működésünk rengeteg területére érvényes, és ide tartozik az is, amit a hétköznapokban egyszerűen korlátoltságnak nevezünk. Mindenkinek vannak korlátai, hogyne lennének! És a korlátoltság pontja épp a korlátnál található.
Aki nyitott a fejlődésre, növekedésre, az átléphet egy-egy korlátot. Aki már átlépett egypár korláton, az tudja, fáradságos, gyakran fájdalmas történet ez. Mint ahogy a fejlődés, növekedés általában. Van, hogy „csak úgy” megtörténik, de rengeteg korlátot kapaszkodóként használunk, és amikor át-, és főleg: túl kellene lépnünk rajta, kiderül, mennyire rá támaszkodtunk. Az enyhe kifejezés, hogy kibillenünk az egyensúlyunkból! Viszik a szőnyeget, de még a padlót is felszedik a talpunk alól!
Mindazonáltal az ember mégiscsak szeret úgy tekinteni magára, mint olyan lényre, aki fejlődik. Ennél fogva időről időre belefog valami újba. Megkóstolja, kipróbálja. Kinyit egy könyvet, elkezdi olvasni. Testi és mentális gyakorlatokba kezd. És ekkor…
Ekkor aktiválódik a Dunning-Kruger effektus. A hatás akkor kezd működni, amikor az ember már belekóstolt az adott témába. Hiszen amíg tudjuk, hogy nem tudjuk, addig nincs baj, a keleti bölcsek erre az emberrel mondták, hogy tanítani kell őket. Aztán jönnek az első falatok, az első próbálkozások, az első gyakorlatok. És e ponton az ember – az a jó kis elmeműködése, ugye – elkezdi azt hinni, hogy ő már mindent (de legalábbis sokat, rengeteget) tud a témáról. Vannak olyan személyiségjegyek, amelyek ezt erősítik. Bizonyos emberek valóban képesek olyan mélyen elhinni magukról, hogy szakértők, hogy másokat is simán megvezetnek. Ebben a fázisban az ember „nem tudja, hogy nem tudja”. Erre az állapotra viszont a keleti mesterek is legyintettek – egyes fordítások szerint elég „hagyni a csudába” őket, más írások szerint egyenesen minél messzebb kell kerülni az ilyen embertől.
Ez az a zóna, amire Russell rámutatott. E fázisban az ember egyrészt túlbecsüli a saját képességeit – és ha a külvilág ezt nem igazolja vissza, akkor nem érti, megsértődik, netán úgy értelmezi a jelenséget, hogy csak irigykednek rá (és az ő nagyszerű tudására). Emellett nem látja, hogy ő maga mennyire nem ért az adott témához, továbbá – s ez nem kevés konfliktus vagy épp helyzetkomikum forrása lehet – azt sem képes észlelni, ha olyannal hozta össze a sors, aki valóban hozzáértő.
Ezen a szakaszon könnyen túl lehet jutni akkor, ha morzsányi nyitottság van az emberben a továbblépésre. A kutatópáros által felrajzolt görbe, ami a kezdeti nulla ponttól kiindulva a minimális információ-bevitel hatására az egekbe szökik (azaz elérkezik a „holtbiztos”-fázis), további tanulás, fejlődés során erőteljes lejtmenetbe kapcsol. Az ember szeme kezd kinyílni, és elkezdi látni, hogy rengeteg mindent nem tud! Már nem „holtbiztos”.
Forrás: Mentalkomm, Facebook
Itt két alapvető út kínálkozik: vagy kiszáll a témából azzal, hogy neki ennyi is elég volt, de legalább megtudta magáról, hogy milyen kevéske is a tudása az adott területen, vagy tovább tanul, fejlődik, gyakorol, képzi magát, és a görbe újra emelkedni kezd. Ám ekkor már megalapozottan fogja egyre többre tartani a tudását. Már képes lesz objektíven elhelyezni magát, és eljut arra a szintre, hogy „tudja, hogy tudja”, s azt is, milyen mértékben. E ponton pedig látja, hogy mindig lehet még tovább lépni, tehát amíg csak él, nem lesz „holtbiztos” a dolgában.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
