Búcsú az illúzióktól. Ami a gyásznál is fájdalmasabb
Mi a legfájdalmasabb dolog az életben? A legtöbben azonnal rávágják: az, amikor meghal valaki, akit nagyon szerettünk. Elment, itt hagyott!
Még ha hiszünk is bármiben, ami a halál után van, akkor is, nekünk, itt maradottaknak iszonyúan fáj, hogy az a kedves, drága lény már nincs velünk testben. Nem tudjuk átölelni, nem tudunk meginni vele egy csésze teát, nem tudunk beszélgetni. Lehetséges-e, hogy valami még ennél is jobban fájjon?
Nemrégiben történt, hogy egy kedves barátom vett végső búcsút az édesapjától. Bár a szülei még gyermekkorában elváltak, és apja oldaláról igazi patchwork-família jött létre, ő tartotta a kapcsolatot mindenkivel, akivel csak tudta, amennyire csak tudta. Nem voltak ugyan napi kapcsolatban az apjával, de nagyon megrázta a halála.
Igen, a halál sosem jön jókor. Fel lehet rá készülni – elvben. De aztán amikor megtörténik, akkor a legfelkészültebb embert is a padlóra küldi, hogy szerette nincs többé.
A barátom megélte a gyászt – és közben intézte az intézendőket. Aki temette már közeli hozzátartozóját, tudja, hogy nem kevés ügyintézés és egyéb feladat hárul ilyenkor az itt maradtakra. Nem elég a gyász fájdalma, ráadásul még aktívan intézkedni is kell. Fájni – és cselekvőképesnek maradni, összeszedetten gondolkodni és tenni, amit kell.
Mégis, távolról végigkísérve a kínjait, úgy találom, van valami, ami a test halála miatti gyásznál is fájdalmasabban tudja érinteni az embert. A kesze-kusza és kiterjedt családban ugyanis kezdtek előbukkanni a csontvázak a szekrényekből, megvillant néhány szereplő foga fehérje – és egyáltalán nem volt „fehér”… És a barátomat ez még az édesapja halálánál is jobban összetörte.
Kiderült, hogy néhány ember nagyon nem az, akinek hitte őket.
Kiderültek olyan rejtett motívumok, olyan elfedett motivációk, amelyek utólag és visszamenőlegesen is egészen másféle megvilágításba helyeztek réges-régi dolgokat. És persze nem szebb és jobb lett a kép.
Mit veszített el a barátom? Egy csomó szép, fényes, színes illúziót!
Emberek személyére és a velük való kapcsolatra vonatkozó illúziókat. És nemcsak a jelenben, hanem a múltra is érvényesen. Utólag értékét vesztette sok régi, jónak tartott emlék. Volt egy csomó kincse, múltbeli „jó kapcsolatok” – és tessék, kiderül, hogy nem elég, hogy rég volt, de igaz se volt! Kiderül, hogy ami esetleg nem volt jó, az nem a véletlen, hanem szándék és akarat műve volt. Hogy néha igenis fekete az ördög!
Miért is fáj ennyire az illúziók elvesztése?
Egyrészt azért, mert nem csupán a jelenben és némileg a jövőben hat, hanem mert a múltat is érinti. Azt a múltat, amit olyan biztosnak hiszünk. Mert igen, a jelent nem biztos, hogy jól látjuk. Igen, a jövő bármit hozhat, az bizonytalan. Na de a múlt?! Az, legalább az legyen már tuti biztos! Ami megvolt, az bizonyosan megvolt! És akkor tessék, kiderül, hogy a múltbéli kincseinktől is megfoszthatnak. Visszamenőlegesen devalválják a drága emlékeinket.
A másik ok, amiért fájdalmas az illúziók pusztulása, a bizonytalanság. Hiszen ha a holtbiztosnak hitt múltat is el lehet veszíteni, akkor már semmi sem biztos! Akkor bármi lehet, akkor hogyan higgyek a szememnek, a fülemnek, de még a megérzéseimnek is csak alig merek, hiszen mindenről kiderülhet, hogy illúzió volt csupán?!
Egyes tanítások szerint az egész életünk úgy, ahogy van, illúzió. A tér, az idő, az anyag… minden csak illúzió. „Csak?” Nos, ez nem kevés: ha illúzió, hát igen jól felépített illúzió. Nem nyerünk semmit, ha kivonulunk az életből – hiszen épp azért vagyunk benne, hogy éljünk is benne! Pusztán az illúzió-mivolta miatt még ne hagyjuk ott az egészet! Akkor ugyanis valóban mindent elveszítünk.
Ám vannak illúziók, melyek megérettek a „pusztulásra”. Már nem segítenek, már nem támogatnak, már csak zavarnak abban, hogy életünk kiteljesedjék. Mehetnek.
Fájni fog? Igen – egy ideig. Addig, amíg fel nem ismered, milyen sokat nyersz a tisztábban látás által. Amíg felismered, hogy önnön fejlődésed igénye és célja is egyben egy-egy illúzión átlátni. Így léphetsz tovább. És végső soron, többek között azért vagyunk itt, ebben az élet nevű játékban, hogy lépjünk tovább és tovább.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
