Ne bújjunk a gyerek háta mögé! Amikor a szülő valójában fél meghozni egy döntést

Komoly anatómiai felfedezést tettem a gyerekeket illetően: eszméletlen széles hátuk van! Na nem centiben mérve, hanem funkcionalitásában. Hihetetlen mennyiségű felnőtt fér el mögötte, az összes döntéseikkel. „A gyerek miatt…” kezdetű magyarázkodásokra gondolok.

Természetesen minden gyereknek van egy alaptermészete, vannak adott nehézségek, sőt, számos esetben rendkívüli kötöttségek, melyek olyasmiből származnak, amin senki nem tud változtatni. Amiről azonban most szót akarok ejteni, nem a „nem tehetünk semmit” kategória.

Vannak, akik „a gyerek miatt” nem utaznak, nem tartanak kutyát-macskát, költöznek vagy nem költöznek. Vannak, akik „a gyerek miatt” maradnak együtt, és a kapcsolatuk aztán vagy működik valahogyan (kemény munka árán) vagy nem. Vannak, akik „a gyerek miatt” nem vállalnak el bizonyos munkákat, és vannak, akik nem találnak új párt, nem kezdenek bele új tevékenységekbe.

Ismétlem, elismerem az objektív akadályoztatás jelenségét. Egy barátnőm (tizenéve már) rendszeresen futott bele olyan pasikba, akiknek ő nagyon is tetszett volna, „ha nem lennének a gyerekek”. Barátnőm persze tajtékzott. A gyerekek márpedig vannak, és kár is „mi lenne, ha” játszmát kezdeni. Másik barátnőm még várandósan eltervezte, hogy ha megszületik a gyerek, ugyanúgy fognak – immáron nem párban, hanem családként – túrázni, sátorozni, ahogy korábban. Aztán jött egy nehéz szülés, egy műhiba, a baba is sérült, az anya is egy teljes évig lábadozott, a sarki boltig sem jutott el. A gyerek sosem fog túrázni… Most azonban nem ezekről a történetekről van szó.

Amikor a felnőtt valamit nagyon szívesen megtenne, de úgy dönt, hogy „a gyerek miatt” nem teszi meg, az az ő döntése.

Lehet, hogy ha mérlegre teszi azt, hogy felível a karrierje, de bébiszitterre kell bíznia a gyermekét, vagy ugyan ő maga megy délután 3-kor az oviba a kicsiért, de akkor nem tud este 6-kor még munkamegbeszélésen ülni, akkor úgy érzi, neki többet ér a gyerekkel töltött idő. Dönthet a felnőtt – hiszen neki van joga ehhez – a munka frontján, a párkapcsolat frontján, a költözés frontján, akármilyen fronton, de a döntés felelőssége az övé. Nem szabad – még gondolatban sem! – a gyerekre terhelni a döntés következményeit.

Különösen káros az a jelenség, amikor a felnőtt valójában fél meghozni egy döntést, és ráfogja a gyerekre.

Ekkor bújik igazán a gyerek háta mögé. „Legszívesebben minden kapcsolatot megszakítanék a szipirtyó anyósommal, de a gyereknek kell a nagyi, és inkább mindent lenyelek és mosolygok.” „Ha nem lenne a gyerek, már rég nem lennék együtt az anyjával.” „Ha nem lenne ilyen szuper kissrác a gyerekem, már rég elváltam volna, és maximum a tartásdíjat küldeném, ha már így jártam.” „Jó lenne elköltözni egy jobb helyre, csak ugye az rengeteg pénz és még több munka… na de itt a gyerek ovija, hát mégsem szakíthatom ki a közösségből!”

A kisebbik baj az, hogy a felnőtt a valódi indok helyett, ami körülbelül annyi lenne, hogy „nem merem”, „félek”, „fájdalmas volna”, ál-okként a gyereket cincálja elő, és ráfogja a saját gyengeségéből, félelméből, fájdalmából fakadó döntéseit. A nagyobbik baj az, hogy ezzel mérhetetlen terhet ró a gyerekre.
Ez a „módszer” kárt okoz a gyereknek azzal, hogy ezt a mintát adja, ilyen példát mutat. A gyerek pedig pontosan ezt is tanulja meg. Mint a régi kakaó-reklámban: „fogd rá a nyuszira!”. Ne vállald fel, hogy TE döntöttél így vagy úgy, ne állj úgy a tükör elé, hogy „igen, kellemetlen állapot mellett döntöttem, de ÉN döntöttem”, hanem keress valakit, aki nincs is döntési helyzetben, de jelen van, és így mögé lehet bújni.

A nagyobbik kár és a legnagyobb baj azonban a teher, ami így a gyerekre kerül. Hiszen ha apa-anya az élete álmát adta fel őmiatta… ha apa-anya csak őmiatta élnek együtt… ha apa-anya emiatt azt várja tőle, hogy ő majd – konkrét módon, vagy az életével úgy általában – ezt kompenzálja, megfizeti, akkor neki máris óriási felelőssége van! Kártalanítania, kompenzálnia, vigasztalnia kell a szüleit. Hordoznia kell a szülei döntéseinek terhét. Mert ugyan ők döntöttek, de „a gyerek miatt”! Akire pedig már kisgyerek korában ráterhelik egy (kettő, több) másik élet terhét, annak hogyan alakul majd a sajátja?!

Tipikus forgatókönyvek:

1.) visszaható működés: a gyerek később, felnőve „a szülei miatt” dönt így vagy úgy;

2.) továbbadja a mintát, és ő maga is a saját gyerekeire hivatkozik, illetve tőlük várja az „áldozattétele” kompenzációját;

3.) megtöri a transzgenerációs mintát, akár gyermeki, akár szülői szerepben.

E legutóbbi megoldás mindenképp nehéz, fájdalmas, adott esetben viharos történet, mégis szükséges az egészséges élethez. Ha téged terheltek meg ily módon, és terhelnek gyermekkorod óta, azon dolgozhatsz, hogy lehántsd magadról ezeket a terheket. Ha pedig szülő vagy, törekedj arra, hogy ne használd pajzsként, alibiként a gyermekedet, azaz ne bújj a gyerek háta mögé.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizennyolc − öt =

hirdetés