Az egyik percben gyűlölt, a másikban imádott. A borderline és egy gyötrelmes szerelem. Olvasónk története
A történet még tinédzserkoromban kezdődött; volt egy barátnőm, akivel a barátság ugyan nem volt hosszú életű, csak egy nyáron át tartott, de ez idő alatt sokat voltunk együtt, többször náluk is aludtam. Volt egy öccse, és valahogy összekeveredtem ezzel a fiúval…
Akivel aztán 10-15 évig nem találkoztam, nem is hallottam róla, mígnem az internet vívmányainak hála, rám akadt. Beszélgetni kezdtünk, majd megpróbáltunk összehozni egy nosztalgiatalálkozást. Már ez is nehezen sikerült, mert megbeszéltük ugyan, hogy hol találkozunk, de nem volt a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen, és telefonon sem volt elérhető. Pár nap múlva felbukkant, hogy most tudna jönni, nem törődve azzal, hogy napokkal korábbra beszéltünk meg a találkozót. Bár furcsának találtam, különösebben akadtam fenn ezen.
Valahogy ismét egymás karjaiban kötöttünk ki, mint egy-másfél évtizeddel korábban. Karácsony környékén történt; megbeszéltük, hogy Szilveszterkor átmegyek hozzá. Ebből az lett, hogy kora este felhívott bődületesen részegen, beszélni is alig tudott, majd a beszélgetés után megint nem lehetett elérni telefonon. Aggódtam érte, félbeszakítottam az esti programomat; alig vártam, hogy hajnal legyen és mehessek hozzá. Addigra valamelyest összeszedte magát. Ez volt az első olyan eset, ami jelezte, hogy komolyabb probléma lehet vele, de átsiklottam felette.
A következő sokk akkor ért, amikor külföldön élő édesapámhoz készültem, és az indulást megelőző, nyugodtnak induló estéből végül rémálom lett. Úgy volt, hogy megiszunk együtt egy-egy pohár bort. Ő benyakalt majdnem két teljes üveggel egymaga, és totálisan kiborult. Death metal zenét tett be, mániákus módon hülyeségeket hajtogatott, és olyan összefüggéstelen teóriákat talált ki, amiknek a valósághoz semmi köze nem volt.
Értetlenül álltam a történtek előtt; nagyon megijedtem. Másnap indultam, de a hangulatomra eléggé rányomta a bélyegét ez az egész. Minden este beszéltünk, míg távol voltam. Persze megbánást tanúsított, valamennyire rendeződött minden, és miután hazajöttem, hozzá költöztem. Igen, elhamarkodtam, de úgy tűnt, így nyugisabb lesz.
Mert az idegeimen táncolt a kényszerképzeteivel. Gondoltam, ha szem előtt leszek, békén hagy. Így utólag leírva persze mindent olyan elképesztően értelmetlennek látok. Miért költöztem hozzá, ahelyett, hogy távolodtam volna tőle? De valamiért akkor ez tűnt jó ötletnek.
Az együttélés nem tartott hosszú ideig. A környezetem azon mulatott, hogy Boborján gyorsan elalvás világrekordjának mintájára megdöntöttem a gyorsan odaköltözés, majd a villámgyors elköltözés rekordját.
Rémálom volt nap mint nap látni, hogy sérült lelke és elméje milyen eszement gondolatokra engedi következtetni…
Többek között összeboronált olyan emberekkel, akikkel életemben talán egyszer beszéltem. Illetve volt korábban egy katona barátom, akiről tudott. Történt egyszer, hogy az éjszakás műszakból hazaérve – én ébredeztem, munkába készültem – viccesen, de valójában véresen komolyan gondolva megkérdezte, hogy a sarkon látott kiskatona nem tőlem ment-e el…
Akadtak egyéb jelek is, például a hihetetlen módon változó hangulatai. Hol a pokol legmélyebb bugyraiban járt, hol pedig végtelen derű és boldogság jellemezte, és ezek akár perceken belül is tudtak váltakozni.
Szerettem volna segíteni neki, hittem abban, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy rendbe hozzam az életét. De elég hamar rájöttem, hogy ehhez én kevés vagyok. Különös kirohanások, értelmetlen jelenetek tarkították az életünket. Olyan fura dolgai voltak, amiktől frászt kaptam. A megismerkedésünk idejéből olyan sztorikat emlegetett, amik nekem egyáltalán nem rémlettek. Akkor azt hittem, hogy csak kihagyott a memóriám, így utólag persze világos, hogy az ő agya kutyulta meg a dolgokat.
Volt, hogy este, amikor a munkába tartott, őrjöngve felhívott azzal, hogy elgázolták. Megijedtem, bár semmi komoly baja nem lett, csak megütötte a kezét. Aztán ahogy később elmesélte a történetet, kezdett úgy tűnni, hogy nem az autós volt a hibás, hanem ő tekert ki a kocsi elé. Hiába mondta ki az elsődleges szakvélemény, hogy csupán zúzódott a keze, addig járkált orvoshoz, míg egy apró törést fel nem fedeztek nála. Majdnem biztos vagyok abban, hogy a keze nem volt eltörve, csak megunta a doki, hogy sokadszor megy vissza hozzá. Így maradt otthon hetekre. Nem mondhatnám, hogy ez jót tett neki.
Egy befordulásra hajlamos ember, ha otthon marad ingerek nélkül a négy fal között… szerintem sejti mindenki, hogy ez mennyire nem jó.
Az anyukája leült velem beszélni, és ugyan finoman, de figyelmeztetett, hogy addig meneküljek, amíg nem késő.
Állítólag apai ágon örökölte a lehetetlen természetet a srác, és csak tetézte a problémát, hogy nagyon nem várt gyerek volt. És úgy is bántak vele mindig (az édesapja legalábbis), mint aki terhére van a világnak. Valószínűleg hordozta a lelki betegségre való hajlamot, és az olykor kegyetlen gyerekkor meg felerősítette annak felbukkanását.
Húsvétra lefutottnak tekintettem a kapcsolatunkat. Elfogadta. Megértette. De aztán jöttek az üzenetek és a telefonhívások heteken keresztül, a zaklatás szintjén. Az üzenetek a mai napig megvannak, hátha egyszer sikerül megmutatnom egy érdeklődő szakembernek.
A sors úgy hozta, hogy akkoriban, amikor ő végre kikerült az életemből, megismertem egy főiskolás lányt, hozzám járt angolt tanulni. Dióhéjban elmeséltem neki, milyen iszonyatos időszakon vagyok túl. Kapásból rávágta, hogy a fiú hasonlít egy kollégiumi ismerősére, akinek papírja van arról, hogy borderline személyiségzavarban szenved.
Utánaolvastam, a nagy pszichológiakönyvtől az interneten fellelhető adatokon át, a YouTube-os videókig rengeteg mindenen átrágtam magamat, és színtisztán az exemre ismertem. Vagyis arra a pszichológiai problémára, amiben ő szenved.
Borderline
Mindent elküldtem az anyukájának, hogy ennek fényében talán kicsit célirányosabban lehetne kezelni, de sajnos nem annyira foglalkozott vele, mint azt én reméltem. Ez a személyiségzavar nagyobb arányban fordul elő lányoknál, és csak a hajlam öröklődik, nem mindenkinél bukkan fel egyértelműen. Eszembe jutott a testvére, akit a történet elején említettem, és így összeállt a kép; vélhetően az a barátság azért volt kérészéletű, mert a lányon is éreztem, hogy furcsa szerzet. Mivel az apjukat is hasonló természetűnek írta le az édesanyjuk, nagy esélyt láttam arra, hogy ő maga is ettől szenvedett (mármint az apa), majd átadta gyermekeinek is.
Sajnos a borderline személyiségzavarban szenvedőket általában dilinyósnak titulálják, és be kell látnom, mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy totálisan bolondnak bélyegezze meg őket a környezetük. Pedig azoknak az embereknek, akiknél előfordul ez a személyiségzavar, borzasztó nehéz. A környezetének sem egyszerű, de a szenvedő alanynak a legrosszabb.
A kínok kínját élik át. Mi csak azt látjuk, hogy hibbantak kicsit, és valameddig küzdünk, azután elmenekülünk. De ők maradnak önmaguk civódó elméjével összezárva, amíg csak élnek. És a legnagyobb harcokat magukkal vívják meg, a szeretteikkel való vitatkozás csak hab a tortán. Pláne, ha nem fogadják el, hogy betegek és orvosi segítségre van szükségük. Mint ahogy ez a srác sem tette. Pedig én igyekeztem, mikor már eltelt pár hónap, úgy gondoltam, hogy egy próbát megér, és elküldtem neki ezt a videót, hátha magára ismer, és belátja végre, hogy segítségre van szüksége. Fogalmam sincs, megnézte-e valaha.
Azt viszont tudom, hogy a testvére öngyilkos lett. Nem sokkal azután, hogy mi különmentünk. Mikor a Facebookon láttam az anyukának küldött részvétnyilvánításokat, egy pillanatig azt hittem, hogy a srác az, aki elment. Dermesztő volt. Azután kiderült, hogy az én egykori barátnőm. Bár ettől sem lettem vidámabb. Talán figyelemfelkeltésnek akarta szánni, de sajnos nem volt már visszaút.
Oda kell figyelni, ha valakin tapasztaljuk a fentebb leírt tüneteket, mert életet menthet. Segítséggel jobb és élhetőbb életet kaphatnak.
Sajnos fogalmam sincs, hogy mi lett a sráccal, a Facebookról törölte magát. Különös üzeneteit őrzöm, bár magam sem tudom, miért, hisz nem szép emlék. De úgy gondolom, talán egyszer tényleg jól jöhet valakinek, megnézni, milyen, amikor egyetlen órán belül a mélységes gyűlölet és végtelen szeretet kinyilatkoztatása egyetlen emberből utat tör. Ijesztő.
Ezt már olvastad?
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
