Életúttérkép. Önreflexiós gyakorlat, avagy tükör önmagunkhoz
Az életúttérkép-gyakorlat egy különleges tükör önmagunkhoz. A kiindulópont egy hagyományos koordináta-rendszer. A vízszintes tengely legyen az idő, a függőleges tengely pedig jelentse a mindenkori hangulatunkat.
A kérdés így szól: hangulat szempontjából milyen volt az életem?
Az origó, evidens módon, születésünk pillanata, a hangulat tengelyén -10 és +10 közötti értékeket vehetünk majd fel. (Aki kellően precíz vagy esetleg kényszeres, dolgozzon nyugodtan -100, +100 közötti értékekkel.) A feladat roppant egyszerű. Első lépésként minél több pontot vegyünk fel koordináta-rendszerünkben. Minél többet, annál jobb, annál komplexebb képet kaphatunk. Innen válik igazán érdekessé és izgalmassá mindez, ugyanis fel kellene vennünk az első emlékünket.
Honnan kezdődik emlékeink sora? Két éves kor? Három, vagy netán négy? És hangulatában, élményvilágában milyen is, mikor felidézzük? Mi történik épp? Örülünk, nevetünk, sírunk, nyűgösek vagyunk? Kikhez kapcsolódik, kik szerepelnek benne? Jó érzésekkel tölt el, ha most rá gondolunk?
Ezen a ponton tegyünk egy rövid kitérőt.
Van egy elmélet, mely szerint nem véletlenül az az első emlékünk, ami. Hiszen lehetne bármi két-három éves korunkból, de vajon miért pont azt sikerül felidéznünk? Ezen megközelítés szerint szimbolikusan jelentőségteljes ez az emlékanyag saját életünkre, életfeladatunkra nézve. Úgy is mondhatnánk, első emlékünkben benne van, amivel dolgunk lesz az életben.
Számomra meglepően sokszor igazolást nyert ez az elmélet. Érdemes mindannyiuknak elgondolkodni kicsikét: mit üzen mai, aktuális életünkre, a mindenkori, mostani önmagunknak ez az első emlékfoszlány?
De térjünk vissza a térképkészítéshez! Az első pont, mint láttuk, megvan. Ekkor már jöhet a többi. Minél több pontot, vagyis életeseményt veszünk fel, annál több tanulság vehető majd ki a végső ábrából. Leginkább két stratégia a jellemző: van, aki először felveszi életének az ún. főbb horgonypontjait. Ilyen sok van: mindannyian voltunk egyszer kiselsősök, elballagtunk nyolcadikból, aztán sokan az érettségi idejét is fix pontnak vehetik, de ilyen még az első munkába állásunk ideje, vagy, ha egyetemre, főiskolára mentünk, onnan is szép számmal akadhatnak efféle pontok.
De ezzel természetesen nincs vége a horgonypontok sorának, elvégre a személyes élettörténetünk egyre jobban kívánja, hogy betörhessen vizsgálódásunkba: az első csók ideje, első párkapcsolatunk időszaka, vagy épp kistestvérünk születése, később gyermekünk világra jövetele, esküvőnk nagy napja, aztán pedig a házassági évfordulók sora, ünnepek, családi összejövetelek, és így tovább és így tovább.
Ne feledkezzünk meg arról sem, voltak az életünkben bizonyára mélypontok is bőséggel. Sokunknak nem is egy, de még csak nem is kettő. Legtöbben a különböző veszteségek, sikertelenségek, kudarcok idején élünk meg kifejezetten negatív hangulati időszakainkat. Ezek is kerüljenek fel a térképre. Ez rólunk szól, a mi életünk, így csak őszintén. Szakítások, konfliktusok, elbocsátások, halálesetek, sok minden előkerülhet, így pontosan érezzük, sejtjük, ha kellő figyelmet és koncentrációt viszünk bele, ez a gyakorlat nagyon mély, ami sok esetben felkavarhatja a már-már elfeledett, vagy inkább elfeledettnek hitt emlékeket.
A pontok száma nő, egyre csak nő, feltárulkozik előttünk, eddigi utunk szinte valamennyi fontos rezdülése. Ha úgy érezzük, minden fontos eseményt, periódust, életszakaszt felvettünk, akkor a pontok összekötése következik. A bátrabbak ilyenkor több színt használnak, a félénkebbek maradnak kedvenc tolluk sercegésénél, ahogy a papíron végigfut életünk fonala. A gestalti elvi ezúttal is igaz lesz: amit látunk, az bőven több, mint a részek puszta összege. Eljött a szembenézés ideje. Az életúttérkép teljes valója kezd hatni ránk. Az elemzés nem egyszerű, de megéri a fáradságot.
Figyeljük meg, hogyan reagálunk! Milyen érzések törnek elő belsőnkben? A személyiségünkre jellemző viszonyulások ezúttal sem hazudtolják meg magukat: egyesek tekintete ilyenkor a mélypontokra szegeződik, a völgyekre, a nehézségekre, a régmúlt rettenetes kudarcaira, veszteségeire, borzalmaira, míg mások – hűen karakterükhöz – rögtön a csúcsokat szemlélik, és fülig érő mosollyal révednek a papírra.
Ez vízválasztó pillanat, ugyanis életünkben a csúcsélmények nincsenek mélypontok nélkül, s szakadékok sincsenek ormok nélkül, a kérdés már csak az, visszatekintve, miben pihentetjük meg szemünket? Mit tekintünk konstansnak és mit tűnő időszaknak?
Térképünk jó néhány olyan erőforrást, megoldásmódot, komolyabb összefüggést rejt, miket első benyomás szerint nem is gondolnánk. Felfedezhetjük tipikus reakcióinkat, pontosabban azok hatását. Észrevehetünk bizonyos mintázatokat, melyek újra és újra és újra felbukkannak, sőt akár mindezt szabályszerűen.
Egyszer egy kliensem saját térképét szemlélve döbbent rá arra, hogy ő másfél-két évente mindenből kiszáll és vált. Egyszer csak azon kapja magát, hogy eltelt két év, és már megint új barátnője van, és épp most készül munkahelyet és lakóhelyet váltani. Ez pedig már sok éve ment, de ennek a mintázatnak ez idáig egyszerűen nem volt tudatában.
Összesen hány szakadékban, hullámvölgyben volt részed? Érdemes összeszámolnod. Ez sok, vagy kevés? Esetleg épp elég?
Bármennyi kritikus időszakot is számoltál össze, fel kell hívnom a figyelmed egy igazán pozitív és szerencsére cáfolhatatlan tényre: pontosan annyi hullámvölgyből ki is jöttél, méghozzá sikeresen. Hányszor volt már, hogy elkeseredtél, mert lejtmenetben volt az életed, s még mindig tart az utazásod, itt vagy és a sok-sok gödör, amiben részed volt, nem jelentette a véget. Erre azért emlékeztesd magad időnként.
Elemzésünknek azonban még mindig nincs vége, hiszen a részleteken túl az összkép tanulsága is sokat ad: helyezzük az ábrát a falra, egy állványra, vagy egyszerűen csak támasszuk meg, és menjünk két-három lépést hátra. A részleteket néha el kell veszítenünk, hogy a nagy összefüggéseket meglássuk.
Így van ez most is. Mit veszel észre?Milyen címet adnál életed térképének? Ami viszont a leglényegesebb: elégedett vagy-e mindazzal, ami előtted kirajzolódik? Ha igen, miért, ha nem, miért? És egy végső kérdés: mi következik mindabból, amire most ráébredtél? Lehet, szükséges, kell, érdemes változtatnod?
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
