„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.” Mire jók az ideáink?
Megtanultuk, megszoktuk, hogy a természetben, az életben mindennek megvan a maga helye, értelme, funkciója.
Azoknak a dolgoknak, lényeknek, jelenségeknek is, melyeket mi magunk szívesen kihagytunk volna a teremtésből, például nyáridőben a szúnyogoknak. Az, hogy szinte mindannyiunknak vannak ideáink, tény. Ha vannak, mégpedig ennyire általánosan, akkor valamire csak jók kellenek, hogy legyenek.
Igen ám, de van az úgy, hogy az ideák megléte fáj.
Körülbelül 5-6 éves korunkig ideáink, vágyaink, álmaink nem fájnak, sőt! Azokból táplálkozunk, erőt adnak, szórakoztatnak. Azután viszont szembesülünk a valósággal. A világ egyszerűen arcul csap. Látjuk, mekkora szakadék tátong vágyott idea-világunk és azon világ között, melyben élni kényszerülünk.
Jogosan merül fel tehát a kérdés: ugyan mire valók az ideáink, azon kívül, hogy fájjanak? Gondolkozzunk el először azon, mi lenne velünk ideák nélkül?
Nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy egész jelenlegi civilizációnk ki sem alakult volna. Ideák, vágyak, álmok nélkül egy lépést sem tett volna az ember valami őt magát meghaladó dolog felé. Meztelenül eszegetné a gyümölcsöket, bogyókat, ott, ahol elég meleg van ahhoz, hogy ne fagyjon meg, és elegendő táplálékot talál ahhoz, hogy ne pusztuljon éhen. Ha valami közbejönne, mondjuk egy hidegebb időszak, rosszabb termés, valami betegség, akkor tudomásul venné, hogy sokan a társaságból meghalnak. Születnének a gyerekek, majd valami banális fertőzésbe sorra halnának (mint ahogy ez így volt a legutóbbi időkig!), és az ember nem tehetne mást, mint hogy új gyermeket nemz.
Azután ott lenne a céltalanság. Csak valahogy végigbóklásznánk az életen, ahogy esik, úgy puffan jelleggel.
„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – írta Seneca.
No persze létezik a „Dalai Láma-típusú” derű és nyugalom, csakhogy könnyű összetéveszteni az apatikus „minden mindegy” állapottal. Ha őszinték akarunk lenni (legalább önmagunkhoz), be kell látnunk, hogy inkább az utóbbi jellemző azokra, akiknek nincsenek ideáik, és ha valaha is belekóstoltunk mindkettőbe, tudjuk, hogy a különbség ég és föld.
Az ideáink addig fájnak, amíg fogalmunk sincs arról, hogyan kerülhetünk közel hozzájuk, hogyan tehetnénk őket valóságossá.
Ötletünk sincs, merre induljunk egyáltalán, nemhogy az egész utat nem látjuk, de még azt a bizonyos, sokat emlegetett „első lépést” sem. Tehetetlennek és eszköztelennek érezzünk magunkat, ráadásul sok esetben joggal! Hogy ez az állapot fáj? Hát hogyne fájna!
„Álmodtam egy világot magamnak…” így szól a dal. Aha. Aztán ott állok, nem a kapui előtt, dehogyis, hanem talán fényévekre tőle, és fogalmam sincs, mégis mit tegyek, hogyan jussak el oda, ahová ideáim hívnak. Fáj? Persze, hogy fáj!
Mégis, az ideák szükségesek. A szúnyogcsípés is fáj (allergiások előnyben), mégis van helye a világban. Most már csak azt kell kiókumlálnunk, hogyan vészeljük át a fájdalmas szakaszt úgy, hogy közben ne veszítsük el a cselekvőképességünket. Azt ugyanis tudjuk, hogy „szüretkor”, az eredmény elérésekor az ideák új nevet kapnak, ritkábban „találmánynak”, gyakrabban „vívmánynak” nevezzük őket. Van, hogy találunk az úthoz segítséget (ötleteket, támogatókat), ám sokkal többször van az, hogy vívnunk kell. Kaptunk hozzá egy egész életidőt, és némi teret. De van, amit nem úszhatunk meg.
A maratoni futó kifogja az aranyhalat. Az aranyhal, mielőtt a futó bármit is mondhatna, megszólal:
„Én adhatok neked aranyat, gyémántot, meg efféléket, de… futni, azt neked kell!”
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
