Most múlik pontosan… Mi történt az idővel, hová tűnt?
Korunk bolond világában az egyik legfeltűnőbb probléma az időzavar. Nincs időnk a munkánk rendes elvégzésére, nincs időnk a párunkra, a gyerekeinkre, a háztartásra, és végképp nincs időnk magunkra. Régen bezzeg…!
Például a nagymamám: volt ideje kézzel mosni, mesét mondani, palacsintát sütni, babaruhát varrni nekem. És nyilván közben volt ideje a kertre, a háztartásra is, sőt, emlékszem, olvasni, hímezni is volt ideje. Nézzünk utána, mi történt az idővel, hová tűnt?
„Spiri” vonalon terjed egy olyan információ, miszerint a Föld rezgésszáma megnőtt, az idő fizikai alapokon kiszámíthatóan valóban felgyorsult. Egyesek a pontos MegaHertz értéket is megadják, és úgy becsülik, hogy a száz évvel ezelőtti 24 óra ma már csak kb. 16. Nem vagyok eléggé fizikus ahhoz, hogy erről állást foglaljak, ha akarjuk, higgyük el, hogy így van. De akár igaz ez a teória, akár nem, kétségtelen, hogy nekünk a mai időminőséggel kell gazdálkodnunk, tehát ha a mai 24 óra csak 16, akkor ebből kell kihoznunk mindent, amit……amit kell? …amit akarunk? …ami a felsőbb életcélunk?
Fontos kérdés, hogy mire használjuk az időt.
Korábban már esett szó arról, hogy jó néhány dologról mi döntjük el, hogy megtesszük-e vagy sem, ám vannak muszáj-kategóriás tennivalóink is. Azt, hogy mi kerül a „muszáj-dobozba”, mi döntjük el, ám valamiféle muszáj-doboza mindenkinek van.
Kétségtelen tény az is, hogy a társadalmi változásokkal másféle – többféle – szerepkört kell betöltenünk, mint a „régi szép időkben”. Ott vannak a társadalmi elvárások, a fejlődő technika által ránk kényszerített gyorsítás (ma már nem várunk „postafordultára” egy hetet, az e-mailek jönnek-mennek egy pillanat alatt, és erre bizony reagálnunk kell), és ott vannak saját, egyre csak növekvő vágyaink. (A média persze csak olajat önt a tűzre, amikor az orrunk alá dörgöli, mi minden van a világban, amit meg „kellene” szereznünk, ahová el „kellene” mennünk, amit ki „kellene” próbálnunk – mert különben nem is élünk igazán!)
Ám ne felejtsük el, a régi időkben egy-egy tevékenység több időt is igényelt! Gyújtósnak való apró ágacskákat gyűjteni a tűzhöz, kézzel mosni-súrolni, fazékban melegíteni a vizet, újságpapírral ablakot pucolni, húsból-zöldségből főzni a levest, nem pedig leveskockából… ezek mind-mind időt igényeltek. Ma egy gombnyomás, egy spricc a sprayből, leveskocka, automata mosógép… rengeteg időnk szabadulna fel elvileg! Nos, valamiért ez mégsem így működik.
Eltelik az egész nap úgy, hogy estére azt mondjuk: „vajon mivel ment el a nap?”. E kérdés mögött az rejlik, hogy alig-alig vagyunk jelen abban, amit épp csinálunk. Jellemzően vagy a következő lépcsőfok körül járnak a gondolataink, vagy a napunk (hetünk-havunk) központi kérdésén rágódunk. Így hiába vagyunk ott testben a szituációkban, ha mentálisan és lelkileg máshol (és máskor) kóborlunk. Az ébredés utáni csendes percekben a készülődés logisztikája foglalkoztat, a gyerekek oviba-iskolába szállítása közben már a munkahelyi feladatokon gondolkodunk. A munkahelyen persze a gyerekek és a háztartás kérdésköre osztja meg a figyelmünket. A játszótéren, a gyerek hintáztatása közben a vacsorafőzés témája van terítéken…
Így viszont nem éljük meg azt a pillanatot, amely a „jelen” nevet viseli. Nem kapjuk meg a kora reggel csendjét, nem cseverészünk a gyerekekkel, odafigyelve rájuk, a munkánkban sem találjuk meg az örömöt, hiszen ahhoz át kellene élni rendesen, amit csinálunk. Lemaradunk a gyerek mosolyáról, kacajáról a hintán, de a készülő étel illatába sem tudunk önfeledten beleszimatolni. Nem éljük meg a napunkat, nélkülünk múlik el az egész. És este, villanyoltáskor egyszerűen nem tudjuk felidézni, hová is tűnt az idő, mivel ment el a nap. Az első lépés, bármiféle „időmenedzsment” alkalmazása előtt annak gyakorlása, hogy legyünk jelen, figyeljünk oda arra, amit épp megélünk. Hirtelen meg fog telni eseményekkel, élményekkel a nap.
Amikor már vannak élményeink, akkor van mit rendszerezni, strukturálni, utána jöhetnek a különböző időnyerő trükkök. Legközelebb ezek közül mazsolázunk.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
