Az egyik legveszélyesebb emberi tulajdonság a közöny
A gyermekkorban elszenvedett traumák feldolgozatlanul tovább élnek bennünk, nyomot hagynak a személyiségünkön, tudattalanul befolyásolják a döntéseinket. A traumalenyomatok sok esetben egyáltalán nem feltűnőek. Ezt a jelenséget nevezi a „szakirodalom” többek között jól funkcionáló depressziónak, esetleg magasan funkcionáló szorongásnak. Nagyon sok olyan ember él körülöttünk, akit teljesen más embernek ismernek odahaza, mint amilyennek a tágabb környezete látja.
Szociális álarca szinte mindenkinek van. De mi a helyzet akkor, ha az álarc teljesen más minőséget mutat, ha túl nagy a kontraszt? Áldás vagy átok?
Olvasónk története
Gimnazista koromban sikerként könyveltem el, hogy a kortársaim lelki szemetesládának használnak. Megtaláltak a szerelmi bánatukkal, a családi problémáikkal, bizonytalanságaikkal és kishitűségeikkel fiúk és lányok egyaránt. Örömmel felvettem a tyúkanyó szerepet, akkor még nem értettem, hogy mivel vívtam ki ezt a bizalmat.
Sokan talán azt mondanák, hogy a kisugárzásommal ébreszthettem bizalmat másokban. Nem tudom, milyen volt akkoriban a kisugárzásom. Logikusan semmilyen.
Nem sokan tudták, még kevesebben sejtették, hogy akkoriban ezek a mély beszélgetések, az irántam táplált bizalom életmentőnek számítottak. Igaz, nem én kapaszkodtam másokba, hanem mások kapaszkodtak belém, de ez számomra is fontos kapaszkodót jelentett.
A barátságaimban általában nem rám irányult a figyelem, de egyáltalán nem volt terhemre a segítő, tyúkanyó szerep.
Pedig olykor bántott, hogy nincs egyensúly, mintha rám nem is lennének valójában kíváncsiak. Ma már tudom, hogy én alakítottam így a kapcsolataimat. Olyan meggyőző álarcot viseltem, amin szinte senki sem látott át. Az álarc kemény volt, erőt és magabiztosságot sugárzott. Egy traumatizált, védtelen és bizonytalan lányt rejtett.
Ahogy telt az idő, az álarc egyre csak meggyőzőbb lett. „Milyen határozott vagy!” „Hogy lehetsz ennyire nyugodt?” Gyakran hallottam ilyen visszajelzéseket a környezetemtől, és őszintén nem értettem, hogy miről beszélnek, bár nem kötöttem az orrukra ezt sem, csak próbáltam magamban összerakni a képet. Ezt látják, gondolják rólam. Ezt látom, gondolom magamról én. Totális volt az ellentét. Soha nem éreztek sebzettnek, gyengének, még akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy nincs erőm tovább élni.
Az álarc meggyőző volt; nem egy heherésző, hurráoptimista csajt mutatott, de nem is azt a meggyötört, búskomor, koravén tinit, akivel belül azonosulni tudtam. Nem azt a lányt, akinek nem volt gyerekkora. Akit kétéves korában elhagyott az édesanyja. Aki egy ön- és közveszélyes alkoholista, agresszív apa mellett nőtt fel. Aki soha, semmilyen helyzetben, semmilyen módon nem számíthatott rokoni támogatásra. Aki soha nem került a gyermekvédelem látóterébe, pedig nem egyszer volt a részeg apja mellett közvetlen életveszélyben. Akinek a tanárai, a szomszédjai is süketek, vakok voltak a bajra. Aki idejekorán megtanulta, hogy
az egyik legveszélyesebb emberi tulajdonság a közöny.
Márai Sándor ezt így fogalmazta meg: „Minden ellenségesség között a legveszélyesebb a közöny!”
Tinilányként kortársaim tyúkanyója lettem. Felnőttként pedig hivatásos segítő. Érdekes nem? Fizetésért, hivatásszerűen mások problémáival, nehézségeivel foglalkozom, próbálok segíteni. Lehettem volna könyvelő, táncosnő, irodalomtanár, de nem. És hálás vagyok azért, hogy (egyelőre) nem fejlődött ki bennem a segítők lelki önvédelemből növesztett álarca, a közöny, amit a gyerekkoromból jól ismerek.
Szokták mondani, a segítők magukat akarják gyógyítani a hivatásuk által (nem tudatosan). Ami nem azt jelenti, hogy labilisak. Ha nem lennének nagyjából rendben, előbb-utóbb összeomlanának a saját feldolgozatlan traumáik által.
Nemrég rájöttem, mi lehet a tyúkanyóságom titka. Az empátia, ami a gyerekkoromból az engem körülvevő felnőttekből hiányzott.
Van egy nagyon egyszerű gyakorlatom erre. Egy kérdés az egész. Így hangzik: Hogy vagy? Felteszem ezt a kérdést bárhol: egy boltban az eladónak, a ház előtt a postás bácsinak, a sofőrnek a taxiban ülve. Varázskérdés. Érdekes módon a legritkább esetben felelnek rá úgy, hogy „Köszönöm, jól.” Vagy: „Köszönöm, megvagyok.” Egy egyszerű kérdőmondat által fordulatos sorsokat ismerek meg perceken belül. Az emberek hálásak a figyelemért.
A közöny a legrosszabb, ami velünk és másokkal történhet.
G. D.
Nyitókép: Pavel Danilyuk/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
