Minden „rendes” ember készül a karácsonyra. Mire taníthat az Advent?
Bizony, jöhet megint a koszorú, gyertya, indul az Advent, közeleg a karácsony. Elfogy a cukor, a liszt, a dió és a fahéj az üzletekből, az erdők örökzöldje beköltözik a városba. Minden „rendes” ember készül a karácsonyra. Tesz-vesz, szervez, vásárol, alkot. Az újságíró is témába vágó cikkeket ír, mi mást?
Most mégis azt kérem tőled, képzeld el, hogy senki nem készül a karácsonyra.
Egyáltalán, kicsit sem. Nem számolja a napokat, nincs szezonális dekoráció, csak úgy telnek a szürkénél szürkébb hétköznapok. Mi van? Hát december! Ennyi! Vajon el fog jönni így is a karácsony? Ha senki nem készülődik, senki nem tervez-szervez-süt-főz-alkot? Nos, december 24-e, 25-e és 26-a akkor is meglesz. Jó sötét lesz, meg hideg, ami a mi égövünkön ilyentájt szokásos. De vajon karácsony lesz-e? A fent említett dátumok mégis mitől válnak karácsonnyá?
Nos, éppen a készülődéstől. Először is a döntéstől: az emberek egy jó nagy csoportja úgy döntött, hogy karácsonyt fog ünnepelni ezeken a napokon. Meghatározták – szép lassan persze, folyamatosan változtatva-alakítva a szabályokat – hogy mi tartozik az ünnepléshez, és ki-ki hajlandósága és képességei szerint megteszi a szükséges lépéseket.
Karácsony tehát azért van, mert úgy döntöttünk, és mert döntésünk mentén energiát fektetünk bele a szükséges (de legalábbis annak vélt) cselekedetekbe. Ha senki nem csinálna semmit az adventi időszakban, akkor csak december 24., 25. és 26. lenne, de nem lenne belőlük karácsony.
Segít az úton maradni az a tudat, hogy el fog jönni a karácsony.
Milyen is lenne, ha mi itt nagyban készülődnénk, sütnénk-főznénk-vásárolnánk-csomagolnánk, aztán mondjuk 23-án kihirdetnék a világban, hogy nos kérem, karácsony, na, az nem lesz idén. Tessék szépen reggel felkelni, és menni műszakba, ahogy rendes napokon szokás.
A készülődés tehát, bármilyen fárasztó is, a bizonyosság áldását viseli magán: rengeteg munkát, rengeteg energiát, rengeteg időt igényel, de tudjuk, a végén felvirradnak karácsony napjai.
Ám az Advent tanítása az, hogy önmagában a cél elérésének bizonyossága nem elegendő: ha nem teszünk érte, létre sem jön az, amihez el akarunk jutni!
Az a „stratégia” tehát, miszerint elég, ha kifejezzük vágyunkat az Isten/Sors/Univerzum felé, aztán majd szépen megkapjuk a kész csomagot, egy téveszmén alapul. Ezért is nem működik. A vágy csupán a lehetőséget teremti meg. Karácsony ünneplésének vágyára a Világ válasza az Advent. Tessék, itt a lehetőség, ez az időszak arról szól, hogy készüljünk. Nem csak külsőségekben, hanem belül is, önmagunkban. Keményen dolgozunk mi azért a szép karácsonyért!
Kapunk hozzá időt és teret – bár, ha jobban meggondoljuk, ezt is magunk határoztuk el. Mi, karácsonyozni vágyó emberek döntöttünk úgy, hogy ilyenkor lehessen kapni „karácsonyos” cuccokat, karácsonyfadísztől a szaloncukorig bármit. Júliusban elég nehéz volna ezeket beszerezni, de júliusban nem is foglalkozik senki a karácsonnyal. Az már a saját egyéni-családi döntésünk, hogy az Adventben elhatárolunk-e időt és teret belső, lelki készülődésünkhöz. Mondjuk minden nap tíz percet, csak önmagunkkal. Egy másik tíz percet a családtagjainkkal, közösen beszélgetve az igazán fontos dolgokról. Közben csillogós papírból díszeket készítgetve. Csak egy ötlet.
Ezt a tudatos energia-bevitelt azután kiterjeszthetjük az év többi tizenegy hónapjára is, hiszen valójában minden vágyunkkal, minden tervünkkel kapcsolatban ugyanez a helyzet: nem elég elnyávintani magunkat a „kívánságteljesítő” Isten/Sors/Univerzum stb. felé, aztán várni, hogy megtörténjen, amit szeretnénk.
Tenni kell. A vágyat céllá érlelni, a cél irányában lépéseket tenni. Energia, idő, munka. Darabka élet. Ezeket mind bele kell tenni.
Akármilyen határidőt is szabunk magunknak (vagy a „kívánságteljesítőnek”, akiben/amiben hiszünk), az a nap fel fog virradni, és el is fog múlni anélkül, hogy a „csoda” megtörténne. Mert a csodát nem az a nap hozza el, azt addigra mi magunk formáltuk meg. Rajtunk múlik, hogy idén csak december 24-25-26 lesz-e, vagy karácsony is.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.