El mered hinni, hogy igazán fontos vagy? Mindent megteszel, hogy elnyerd mások szeretetét? Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Könyvismertető

Érzelmileg éretlen szülők mellett felnőni magányos tapasztalat. Az ilyen gyerekek érzelmi szükségleteit nem vagy csak részben elégítették ki, érzéseiket nem vették eléggé figyelembe, vagy kifejezetten elutasították azokat. Bár szüleik más szempontokból gyakran megfelelően gondoskodtak róluk, ezért sokan nem szenvedtek szükséget a fizikai biztonság és a testi egészség terén, ha mindezek mellett nem kaptak elég szilárd érzelmi kapcsolatot is, akkor tátongó hiányt érezhettek érzelmi biztonság helyett.

A gyermekkori érzelmi elszigeteltség élménye ráadásul az esetek jelentős részében kihat a felnőttkori kapcsolatokra is, különösen a párkapcsolatra. Akiket ugyanis gyermekként elhanyagoltak vagy elutasítottak, gyakran későbbi kapcsolataikban is ugyanerre számítanak másoktól. Nem merik elhinni, hogy igazán fontosak lehetnek valaki számára, esetleg szerepeket játszanak, hogy elnyerjék mások szeretetét. Így pedig még akkor is érezhetik magukat kevésnek, üresnek és magányosnak, ha egyébként vannak emberi kapcsolataik, és sok téren jól teljesítenek.

Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei – Hogyan gyógyítsuk meg az elérhetetlen, elutasító vagy én-központú szülők okozta lelki sebeinket? Lindsay C. Gibson, a neves amerikai pszichoterapeuta számos olyan kérdést megválaszol a könyvében, amelyekkel az érintettek esetleg már régóta küzdenek. (A kötet magyar fordításban a közelmúltban jelent meg.) Világossá válik, hogy gyerekkorukban miért érezték gyakran úgy, mintha szüleik nem látnák, és nem ismernék őket, és amikor maguk tettek erőfeszítéseket, hogy kommunikáljanak velük, attól miért nem lett jobb semmi. Megtudhatjuk, felnőttként hogyan tehetik kielégítőbbé, meghittebbé kapcsolataikat, és miként szabhatnak határokat az érzelmileg éretlen szülőkkel való viszonyuknak.

Persze nem könnyű objektíven tekinteni a szüleinkre, mert ezt esetleg egyfajta árulásnak érezzük. Fontos leszögezni: ennek a kötetnek nem ez a célja. A szerző senkit sem bátorít arra, hogy árulja el a szüleit, vagy ne tisztelje őket. Nem hibáztatni kell őket, csupán megérteni, miért olyanok, amilyenek, mert ezek a felismerések növelik tudatosságunkat és érzelmi szabadságunkat.

Ha sikerül megértenünk a szüleink viselkedése mögött meghúzódó érzelmi motívumokat, könnyebb lesz elfogadni korlátaikat is. A cél az, hogy több önbizalomra tegyünk szert, és szerencsésebben alakítsuk kapcsolatainkat azáltal, hogy jobban megértjük saját élettörténetünket.

Nem követünk el árulást azzal, ha valósághű képet alkotunk a szüleinkről. Nekik ez nem fog fájni, nekünk azonban alighanem sokat segít.

Részletek a könyvből

Sok olyan kliensem volt az évek során, akiknek a története szüleik érzelmi éretlenségéről tanúskodott. Ennek hatására fogalmazódott meg bennem az a kérdés, vajon miért van ilyen sok érzelmileg éretlen szülő? Megfigyeléseim és klinikai tapasztalataim alapján azt tartom valószínűnek, hogy az ilyen szülők maguk is különféle gyermekkori traumák áldozatai voltak. (…)

Sok páciensem úgy fogalmazott, hogy bár gyerekkorában elhanyagolták érzelmileg, vagy akár zaklatták is, ez semmi azokhoz a rémségekhez képest, amiken a szüleinek kellett keresztülmenniük a saját gyerekkorukban. Úgy tűnik, a szülők generációjában sokaknak nem adatott meg, hogy meghitt viszonyban lehessenek a saját szüleikkel, így már gyerekkorukban elmagányosodtak érzelmileg, ezért nem engedték közel magukhoz a gyerekeiket. (…)

Ha ennyire fájdalmas az érzelmileg éretlen szülők mellett eltöltött gyerekkor, vajon miért választanak sokan felnőttkorukban hasonlóan frusztráló kapcsolatokat?

Nos, agyunk legprimitívebb része azt üzeni, hogy ami ismerős, az a biztonságos. Az ismerős helyzetek felé tendálunk, mivel azokban már tudjuk, hogyan kell viselkedni. Gyerekként nem ismerjük fel szüleink korlátait, mivel ijesztő lenne számunkra éretlennek vagy alkalmatlannak látni őket. Sajnos azonban, ha letagadjuk a szüleinkkel kapcsolatos fájdalmas valóságot, a jövőben sem leszünk képesek felismerni a hasonló módon fájdalmas kapcsolatokat. A tagadás az oka annak, hogy újra meg újra beleesünk ugyanabba a csapdába, hiszen nem merjük, nem akarjuk észrevenni, hogy már megint ugyanaz következik. (…)

A gyerekek azt hiszik, a szülő bensőjében ott rejtőzik egy valódi, érett én, akihez végre kapcsolódni tudnának, ha a szülő odaengedné őket. Különösen akkor van ez így, ha a szülő időről időre szeretetteljesen, figyelemmel fordul feléjük. Ahogy egy nő megfogalmazta:

– Kiválasztottam a szüleimnek azt az arcát, amelyiket szerettem, és azt mondtam magamban, hogy az az ő valódi énjük, amelyik majd idővel legyőzi azt a másikat – de ez sosem következett be. Úgy tettem, mintha a személyiségüknek az a része, amelyikkel fájdalmat okoztak nekem, nem lenne valódi, de ma már tudom, hogy az is igazi volt.

Amikor valakinek a védelmi rendszere a személyisége szerves részévé válik, az éppolyan valóságos része az illető énjének, mint a testnek a hegszövet. Eredetileg nem volt ott, de miután odakerült, ott is marad. Az, hogy egy ilyen ember idővel képes lesz-e hitelessé és érzelmileg hozzáférhetővé válni, leginkább attól függ, mennyire képes az önreflexióra. (…)

Az összetett érzelmek megélése az érettség egyik jele. Aki nem képes egymásnak ellentmondó érzelmeket érezni egyidejűleg, például örömöt és bűntudatot, haragot és szeretetet, az annyit jelent, hogy az illető nem tudja befogadni az emberi érzelmek bonyolultságát. Az egyidejűleg megélt ellentmondó érzelmek kölcsönösen megszelídítik egymást, és egyúttal gazdagabbá, mélyebbé teszik a világgal kapcsolatos tapasztalatainkat, képesek leszünk finom nüanszaiban megélni egy-egy helyzetet. Az érzelmileg éretlen emberek reakciói ezzel szemben fekete-fehérek, hiányzik belőlük az ambivalencia, a dilemmák, az érzelmek teljes összetettsége. (…)

Ha a szülő nem ad megfelelő érzelmi reakciót a gyerek valódi énjére, a gyerek megtanulja, hogyan viselkedjen, ha mégis kapcsolódni akar hozzá. Többé már nem valódi önmaga, hanem kialakít egy úgynevezett szerep-ént vagy ál-ént, amellyel eléri, hogy biztonságos helye legyen családja rendszerében.

A szerep-én aztán fokozatosan átveszi az autentikus én helyét. Ez alapulhat valami olyan típusú hiedelmen, mint ‘ha igazán önfeláldozó leszek, mások végre dicsérni és szeretni fognak’, de olyan negatív tézisen is, mint ‘akkor is elérem, hogy odafigyeljenek rám végre, akármit is kell ehhez elkövetnem’. A szerep-én felvétele nem tudatos folyamat, senki nem ezzel a határozott szándékkal lát neki a dolognak. Szerep-énünket fokozatosan alakítjuk ki, próba-szerencse alapon, környezetünk reakciói mentén csiszolva rajta. Akár pozitív, akár negatív a szerep-én, gyerekként ezt látjuk az egyedüli megoldásnak arra, hogy tartozzunk valahová. Aztán felnőttként is tovább játsszuk a szerepet abban a reményben, hogy valaki majd úgy figyel ránk, ahogy gyerekkorunkban a szüleinktől reméltük.

Szánjunk rá egy kis időt, és készítsünk jellemrajzot valakiről az életünkben, aki mellett mindig kicsinek és ostobának érezzük magunkat. Ezután gondoljuk végig, hogyan viselkedünk, amikor ezzel az illetővel találkozunk, és ez alapján készítsünk leírást arról a szerep-énről, amelyet a kedvéért játszunk.

Gondoljuk végig, van-e olyan gyógyító fantáziánk, ami miatt különösen fontos számunkra ennek a személynek az elismerése. Mennyi időt töltöttünk már el arról fantáziálva, hogy bárcsak ez az illető másképp viszonyulna hozzánk? Lehet, hogy egy olyan szerepet játszunk, amely már nem tesz nekünk jó szolgálatot? Készen állunk arra, hogy más színben lássuk magunkat, és ehhez az illetőhöz is úgy viszonyuljunk, mint bárki máshoz?

A gyerekkorunk óta magunk előtt görgetett érzelmi sérüléseink feldolgozása a leghatékonyabb módja annak, hogy a múlt ne ismételje önmagát. Feldolgozás alatt azt értem, amikor valaki mentálisan és érzelmileg elfogadja korábbi élete fájdalmas realitásait. (…) Számos kutatás igazolja: az, hogy mi történt valakivel a múltban, kevésbé számít, mint az, hogy feldolgozta-e, ami vele történt. Például azok a szülők, akik képesek voltak biztonságos kötődést kialakítani a gyerekeikkel, gyakran és szívesen beszéltek a saját gyerekkorukról. Noha ezeknek a szülőknek egy része traumatikus élményeken esett át gyerekkorában, utána időt szántak arra, hogy ezeket a szörnyű tapasztalatokat végiggondolják és beépítsék a személyiségükbe, így gyerekkoruknak mind a pozitív, mind a negatív történéseivel ki voltak békülve. Mivel nem féltek a valósággal való szembenézéstől, ezek a szülők nyitottak voltak a saját gyerekeikkel való hiteles és biztonságos érzelmi kapcsolatra.

 

Kiadó: Kulcslyuk Kiadó Kft., 256 oldal, ISBN: 9786155281426 

A kötet a Nyitott Akadémia weboldalán rendelhető meg >>

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 1 =

hirdetés