Megegyeztünk! Aztán valahogy elcsúszott…
Igen, mindenben megegyeztünk. Aztán valahogy elcsúszott… Te valami egész mást csináltál, aztán azt mondtad, én értettem félre… Én pedig nem értem, miért nem az lett, amiben megegyeztünk. Hiszen megegyeztünk, nem?
Mindennapi életünk tele van „félreértésekkel”. És természetesen meg vagyunk győződve arról, hogy mi jól értettük, a másik az, aki félreértett valamit. Akárhogy is, valami egészen más keveredik ki a történetből, mint amire számítottunk. De mi történt? És mit lehet tenni, hogy ez a lehető legritkábban forduljon elő?
Természetesen nem zárható ki a szándékosság, a tudatos megtévesztés, ígéretek szándékos be nem tartása. De régi igazság, hogy „felesleges rosszindulatot feltételezni ott, ahol a hülyeség is mindent megmagyaráz.” „Hülyeség” alatt értendő a felkészületlenség, tudatlanság, oda nem figyelés, éretlenség, bármi, ami nem szándékos.
A szó „csak zaj”, azaz egy végtelenül lebutított, leegyszerűsített kódja a fogalmaknak, melyek mögötte vannak. Különösen, ha még szavak szintjén is messze állnak a konkrétumoktól. Például: „hamarosan”. Mikor? Ha nekem sürgős, akkor percekben, órákban gondolkodom. A másik lehet, hogy hetekben, hónapokban.
Aztán ott a – már szándékosnak is gyanítható – csúsztatás. Például megkérsz valamire, én azt mondom, persze, szívesen megteszem. Később pedig úgy emlékszel rá, hogy „de hát te akartad”.
Azért nem nevezném kategorikusan tudatosnak, szándékosnak a csúsztatást, mert bizony az ember annyira tud vágyni valamire, hogy a tudata megszűri az információkat, és valóban csak arra emlékszik, ami a vágyott képbe beleillik. Tényleg képesek vagyunk „úgy emlékezni”, miközben a másik fél egészen „másképpen emlékszik.”
És végül számolnunk kell a szándékossággal is. Igen, megtörténhet, hogy kihasználják a bizalmunkat, visszaélnek azzal, hogy nem pontosítottunk mindent és nem foglaltuk mindezt írásba. Még ha csupán azért is, mert nem láttunk még minden lépést előre, így nem tudtuk körbehatárolni a „projekt” kereteit.
Na de mit tehetünk? Írjunk mindenről szerződést? Nem bizalmatlanság ez? Nem fogja ez aláásni a jó viszonyunkat?
A végéről kezdve: amelyik viszonyt egy írásos egyezség tönkretesz, azért nem kár, az bizony elég ingatag lábakon állt addig is. Az, hogy egy megegyezés részleteit pontosítjuk, szükségszerű. Ennek írásba foglalása pedig nem bizalmatlanság, még csak nem is felesleges szertartásosság.
Egy topmenedzser barátom mondta: nem azért írunk szerződést, mert nem bízunk egymásban, hanem azért, hogy ha esetleg elfelejtkeznénk valamiről, legyen róla emlékeztetőnk. Ebben az értelemben egy-egy komolyabb megbeszélésről is érdemes jegyzetet készíteni, és a megbeszélés végén a jelenlevőkkel aláíratni, majd mindenkinek adni egy példányt belőle.
Ha valakinél azt tapasztaltuk, hogy csúsztat, elfelejt, netán tudatosan elferdít dolgokat, pusztán praktikus lépés az, hogy leírjuk, miben egyeztünk meg. Minél pontosabban, minél egyértelműbben.
A profi szerződésírók a legkeményebb hazugokkal, csalókkal is képesek megnyugtatóan „üzletelni”, mert kellő védelmet biztosítanak maguknak egy jól megírt szerződéssel. Természetesen a hétköznapokban ilyesmire nincs szükség.
Arra azonban igen, hogy mi magunk is meghatározzuk pontosan, mit szeretnénk, mikor és hogyan és mennyiért szeretnénk. Enélkül ugyanis hogyan egyezhetnénk meg másban, mint afféle ködös fogalmakban, hogy „nemsokára”, „kezdd el, és majd megegyezünk a fizetségben”, „majd írok hozzá valamit” stb.?
Végül pedig fel kell vállalnunk a külvilág felé azt, hogy olyan képet kapnak rólunk, mint „ő az, akinek minden írásban kell”, „ő az, akivel csak konkrét adatokról, tényekről lehet beszélni”, „ő az, akivel nem lehet haveri alapon kavarni”. Sokaknak, pláne azoknak, akik visszaéltek az eddigi zavarosban halászási lehetőséggel, ez nem fog tetszeni.
De ha ezt vállaljuk, akkor idővel ezt mondják rólunk: „ő az, akit nem fogsz tudni átejteni”, „ő az, aki csak tiszta játékot játszik”. Ez pedig nem olyan rossz hírnév!
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
