A remény csapdája
A Halak korszaka lezárult, beléptünk a Vízöntő korszakába – a váltás nem egyik pillanatról a másikra következik be, így nincs értelme arról vitatkozni, hogy egész pontosan mikor történt vagy történik meg. Igazából Descartes már Vízöntő minőséget hozott – kapott is a fejére! És még most is itt rezeg az elmúlt 2160 évnyi Halak minőség is. A most élő emberek mindkettőt erősen kapják, és a mi feladatunk, hogy átvezessük a világot a Vízöntőbe. Ehhez azonban ismerni kell a két minőség támogató és gátló hatásait. Nyilván nem lehet egy oldalban mindent elmondani kétszer kétezer évről, mégis fontos, hogy néhány fontos minőségi elemre odafigyeljünk.
A Halak minősége érzelmi alapú, hierarchikus világot hozott.
Nézzük meg történelmünket: az egyház uralta az emberek életét sokáig minden területen. Az egyház az egyik legkeményebb hierarchikus hatalmi struktúra. Hatalmát egy olyan istenképre alapozta, aki hatalmas, haragvó, messze az emberen kívül áll. Akihez arra hivatott speciális „földi helytartók”, papok vezethetik csak el a „kisembert”. Háborúk, hatalmi harcok dúltak és dúlnak még mindig. Hétköznapi szimbólumok határozzák meg az életünket, a lényeget takarva.
Mire gondolok itt? A titulusra a névjegykártyákon, a „megfelelő” ruházatra, amelyet egy-egy társadalmi pozíció, esetleg adott szituáció megkövetel, függetlenül annak praktikus vagy kényelmes mivoltától. Arra, hogy ha megfelelő végzettséggel állít valaki valamit, elfogadjuk tőle, akármekkora marhaság (minden iskolát el lehet végezni kettessel is!), mert ő „a szakértő”. A hierarchia, a rejtett kasztrendszer egyben biztonságérzetet is ad – ez a mézesmadzag! Tudod, ki vagy, tudod, hol a helyed, megmondják, miben kell hinned, miről mit kell gondolnod és azt is, kire kell szavaznod. Már persze akkor, ha a csapat óvó szárnyai alatt akarsz maradni. A „csapat” lehet bármilyen közösség, az egyházi gyülekezettől a hímzőszakkörön keresztül a Mókus örsig.
A Vízöntő minőség egyik alapmotívuma a formabontás.
Kiforratlan, korai állapotában – azaz most – mindent bont, mérlegelés nélkül. Mindent megkérdőjelez – ez persze erőteljes tisztulási folyamatot indít el. Csakhogy a tisztulás piszok kellemetlen, ezt mindenki tudja, akinek volt már hasmenése rossz ételtől… A Vízöntő teljesen másképp áll a dolgokhoz, és ehhez ki kell takarítania az idejétmúlt Halak minőségű, ám romlott „szajrét”. Megkérdőjelezi a Halak idején „bonthatatlannak” tartott kapcsolatokat. Az már rajtunk múlik, hogy automatikusan mindent szét is bontunk-e, vagy megőrizzük azt, ami értékes.
Na, de a remény! Nagy Halak csapda most, amikor már a Vízöntő akar megnyilvánulni. A Halak idejében a világképünk arról szólt, hogy kicsik vagyunk és tehetetlenek, viszont van egy nagy és erős Isten, akihez lehet imádkozni, és aki majd jól megoldja a problémáinkat, de legalábbis megvigasztal, ha más nem is jut. Ez a remény alapja. Ha nem tehetünk semmit, akkor legalább tudunk reménykedni.
A Vízöntő intellektuális és cselekvő minőség. Isten nem valaki nagyon nagy és nagyon messzi lény, hanem egységben vagyunk vele. Ezt ugyan Jézus is említette (az Atya és én egyek vagyunk), de kicsit korán jött vele, a Halak minőséghez ez pont nem passzolt. Nem vagyunk kicsik és tehetetlenek! A „tehetetlen” nyelvi ellentéte a „tehetős”. Ez nem csupán annyit jelent, hogy van mit a tejbe aprítania, sőt! Valódi jelentése: tehet. Megvan minden képessége, eszköze a cselekvésre. Tehát mi a feladata? Tegyen!
Ebből az aspektusból tekintve a reményre, az bizony egyfajta „kábítószer”, olyan altatós fajta.
Ülünk és reménykedünk, hogy megnyílik a bőségkapu, hogy végre majd jól állnak a csillagok, hogy Isten, Sors vagy Univerzum, netán a Galaktikus Flotta majd jól kihúz minket a slamasztikából. Nem teszünk semmit, de remélünk! Nos, a Vízöntő korszakban, amelynek ugye annyira, de annyira örülünk, ez a passzív remény nem ér fabatkát sem!
Nem mondom, hogy legyen halászlé a „reményhalból”, de ideje, hogy helyén kezeljük. Reméljünk, mert anélkül még (most, a Vízöntő korszak elején, a „tanuló fázisban”) nem tudjuk szemünket a célon tartani. De ne dőljünk hátra, hanem lássuk meg, mennyire tehetősek vagyunk – és cselekedjünk!
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
