„Mit tesz velünk a temérdek képernyőidő?” Ezt kérdezzük, ne azt, hogy jó-e?!
Ennek a rövid írásnak mindösszesen két provokatív kérdése lesz; egy praktikus, kézzelfogható, és egy nehezen megragadható, szimbolikus:
1) Mennyi a képernyőidőm? Vagyis hetente mennyi órát, percet töltök a különféle monitorok, kijelzők garmadája előtt?
2) Elérhető-e még a saját lelkem és annak rezdülései? Mit tesz velem ez a sok fejlesztés? – pont az első kérdés okán, elvégre zajban élünk – legyen akár auditív, akár vizuális, mindig van valami –, így roppant nehéz önismereti felismerésekre, érzelmi önreflexiókra jutni, s helyette csak marad az önáltatás ismert álválasza.
Előbbi kérdésre (1) válasz egyértelműen van. Ahogy régen mondtuk: egy „kockás” papír éppúgy kiadhatja a fő summát, mint egy modern applikáció a telefonunkon (például Quality Time), amely kegyetlenül az arcunkba nyomja, mennyi időt és mivel töltöttünk el kedvenc képernyőink valamelyikén. Az is érdekes ugyanitt, ha megálljt tudunk parancsolni ennek a tendenciának, de erről már írtunk.
Ami a fontosabb, az az értelmezés felelőssége, és főleg, hogy miként és hogyan interpretáljuk majd ezeket az adatokat a lelki folyamatainkra nézve: mit tesz vagy tett velünk az a temérdek képernyőidő?
Utóbbi kérdésre (2) tehát válasz azonban már nincs, legalábbis egzakt formában semmiképp. Ahhoz meg kellene állni, legalább pár napra, hétre. Csak töprengés, merengés után sejthetjük meg az igazságot, mit is tett velünk az évek, évtizedek alatt mindaz, hogy állandóan nézünk valamit.
Torzít vajon a sok képernyő bennünket?
Vagy mindez nemcsak egyfajta vészharang kongatása tőlünk, szakemberektől, vagy egy-egy aggódó, általában idősebb korosztályhoz tartozótól? Nehéz megmondani. Annyi tán bizonyos: másak a reakciók, másak a vonatkoztatási pontok, másak a normák, így mást tartunk majd elfogadhatónak. Pedig hol vagyunk már attól az időszaktól, mikor a tévét tekintettük mumusnak! Kalandozzunk egy kicsit.
Az aktuális kulturális korszellem ugyanis mindig leképez egy-két érdekes tünetet életünkből.
Sidney Lumet A hálózat (Network) című filmje (1976) a televízió torzító hatásával foglalkozik. Idézzünk fel egy párbeszédet a két főhős között. A férfi korábban elhagyta a feleségét és azzal a fiatalabb nővel él, akinek az alábbi kifakadását teszi:
– Nem tudom, egyáltalán képes-e valamilyen igaz érzésre. Televíziós generáció, abból tanulta az életet. Csak azt a valóságot ismeri, amit a tévé nyújt neki.
(…)
– Az igazat mondom. Hat hónapja élek itt együtt veled. És úgy tekintesz, mint egy filmsztorit. Ez nem sztori, Diana. Itt valóságos igazi élet zajlik. (…) És amit te érzelgősségnek tartasz, azt az én generációm emberi tisztességnek nevezi. Hiányzik az otthonom. Mert kezdek úgy félni, hogy a frász tör. Mert hirtelen rájöttem, hogy közelebb a vég, mint a kezdet, és felfoghatóvá vált számomra a halál, jól látható arcvonásokkal. Olyan emberrel van dolgod, aki eredendően kétkedő. Ezt vedd számításba. Nem riportalany vagyok, hanem az a férfi, akit feltehetőleg szeretsz. Az életedhez tartozom. Itt élek. Valóság vagyok. Nem tudsz másik csatornára kapcsolni.
– Mondd, mi az tulajdonképpen, amit vársz tőlem?
– Csak azt kívánom, hogy szeress. A kétségeimmel, mindennel együtt. Ezt csak érted, nem?
– Nem tudom, azt hogy kell.
Ez az a fájó utolsó mondat, ami igazán szívbe markoló:
„Nem tudom, azt hogy kell.”
Az efféle cikkek ugyanis hajlamosak belemenni direkt vagy indirekt értékítéletbe, hogy jó vagy nem jó a sok okostelefon és okoskütyü? Nem vesszük észre, ez nem elég jó kérdés. A nem elég jó kérdésre aztán könnyen előfordulhat, hogy a válasz is suta és esetlen lesz. Helyesebb kérdés lenne, hogy mit tesz velünk az a sok okostelefon és okoskütyü, és szeretnénk-e, hogy ezt tegye!? Azt pedig, hogy ez jó-e vagy épp rossz, majd az aktuális korszellem vonatkoztatási pontjai szerint megítélik az arra hivatott tudorok. Mi egyénként azonban tegyük meg a szükséges önreflexiót, és ha tudatosul egy-némely felismerés, akkor tán még léphetünk is!
Nyitókép: Andrea Piacquadio/Pexels
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
