„Az ember akkor felnőtt, amikor már nem kér kegyelmet.” Pszichológusi lábjegyzet 2020 végére
Érzékletes példa bukkant fel a közösségi média egy népszerű posztjában: 2020 mint filmcím, aminek a forgatókönyvét Stephen King írta, s a művet Quentin Tarantino rendezte. De valóban ennyire horror és véres volt az idei esztendő? Valójában nem tudjuk, mert erre a kérdésre válasz csak a vonatkoztatási rendszer origójának függvényében adható. Utóbbival azonban meglepően keveset foglalkozunk: mihez képest nem vagyunk már a helyünkön, mihez képest siklott ki az életünk, mihez képest vesztünk el, mihez képest vagyunk korlátozva, mihez képest érezzük szörnyűnek a velünk történt életesemények egymásutánját?
A lélek igazságai ugyanis szubjektívek. Így az, hogy mit élünk meg tragédiának és elviselhetetlen kínnak nem az objektív körülmények függvénye, hanem a pszichés rendszerünk hatásmechanizmusainak záloga.
A kérdés ez: mi van a normalitáson belül? A veszteséget, a kudarcot, az esendőséget, a mulandóságot ott tartjuk-e még? Ha ugyanis a normalitás részét képezik e tartalmak, melyek egyébként legyenek roppant fájdalmasak is, nem lesz olyan hatalmuk fölöttünk. Ellenben, ha száműzzük őket – márpedig erre mutatnak a megtapasztalt társadalmi jelek –, akkor pokolnak élhetjük meg a létezés minden egyes pillanatát, amikor bekövetkezik egy permanens rossz időszak. Ha az utóbbi mondat teátralitását elvesszük, akkor pedig csak ennyit érdemes kijelentenünk: ha a negatívumok – így például a rossz, a tragikus évek –, nem férnek bele a saját normalitásunkba, akkor nagyon rosszul fogunk járni mind pszichésen, mind materiálisan.
2020. elvett tőlünk: munkát, pénzt, élményt, emberi kapcsolatot, hangulatot, ünneplést, összejövetelt és még sorolhatnánk. Ancsel Éva egy helyütt így fogalmaz:
„Az ember akkor felnőtt, amikor már nem kér kegyelmet.”
A mondat kegyetlenül őszinte, tűpontos lélektani finomsággal talál önvalónkba. El tudjuk-e fogadni az olykor elfogadhatatlant? Nem fából vaskarika ez? Igen és nem egyszerre. Afféle életigazság ez ugyanis, mint amikor egy önismereti csoportban, az épp gyászoló érett felnőtt így szól: „Tudjátok, és akkor engedtem, hogy fájjon!” De ez nem egy feladó, gyeplőt lovak közé dobó, szkeptikus, szarkasztikus attitűdöt jelentett, hanem annak a kinyilatkoztatását, hogy konstatálom, és nem hazudom el, ami velem történik, de ettől még nem dől össze a világ színpada. És nem kell érzelemvezérelten sem viselkednem megkeserítve ezzel mind a magam, mind a közvetlen környezetem életét. Bár tudom, semmi sincs rendben, de mégis rá tudom mondani, hogy ez attól még összességében rendben van: mert emberek(!) vagyunk, s nem achilleuszi félistenek.
Csakhogy más már a világ, elvégre egy olyan évszázadban élünk, amikor a „K+F”-et (kutatás-fejlesztést) az egekbe magasztaljuk, amikor produktívnak, effektívnek, hatékonynak és hasznosnak kell lenni, az előre kimért teljesítményvolument pedig tartani kell. Ez alapján mégiscsak felháborító, hogy mennyire nem tudtuk hozni a „normát” idén sem egyéni, sem közösségi, sem gazdasági, sem világgazdasági szinten. S elfeledtük, hogy krízis idején nem lehet olyan teljesítményt elvárni, mint alapesetben. Kissé magyartalanul: az input nem ugyanaz, de mi mégis milyen szemtelen gőggel várjuk azt, hogy az output ugyanolyan legyen! Ez pedig igaz a céges folyamatokra éppúgy, mint közelgő karácsonyunk szokásaira, vagy az emberi kapcsolatok működésére. Ez egy nem szokványos év volt, a bűntudatunk ellenben olyan magas, mintha normál időben léteztünk volna!
Nyitókép: Gerd Altmann, Pixabay
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
