A holnap reménye. Mi biztos a jövőben?

Valóban bizonytalan a jövő? Kétséges a holnap reménye? Homályos és ködös a következő évek, évtizedek sorsa? Valóban így van ez, vagy csak újra és újra elkap bennünket egy pesszimista vámszedő, akinek adózunk panaszkodásunk végtelenségével?

Érdekes módon mindannyian emlékszünk olyan esetekre serdülőkorunkból, mikor egy idősebb hölgy vagy öregúr kifakad környezetünkben: „Ezek a mai fiatalok!” Aztán eltelik 20-30 év, és azon kapjuk magunkat, hogy épp az imént hagyta el szánkat ugyanez a mondat.

Szociológiai felmérésekben időről időre olvasható az alábbi kérdés: mit gondol, merre tart a világ szekere? Kedves Olvasóm, te mit gondolsz? Ez vitathatatlanul fontos kérdés, de néha ennek a globális látószögnek a filozofikussága elkendőzi a valóságot a lényegről: saját életünkről.

Vagyis egy 5-10 perc erejéig, míg a görgetősáv aljára nem érsz, hagyjuk most a világot és nyúljunk vissza Tolsztoj gondolatához:

„Mindenki az emberiséget akarja megváltoztatni, senki se önmagát.”

Vagyis mi a helyzet önmagunkkal, s benne saját jövőnkkel? A mi életünk karavánja merre halad? Elégedett lehetsz és belemosolyoghatsz a világba, vagy netán felszisszenve csóválod a fejed, hogy jaj, már megint mibe keveredtél?

Nehéz életszakaszban, amikor valaki gödörben érzi magát és eljön egy segítő beszélgetésre, gyakran megesik az alábbi párbeszéd:

– Oszkár (kitalált név), mondja, mi biztos a jövőjében?

– Tudja, az a baj, hogy már semmi! Minden inog, minden erőtlen és ingatag, egyszerűen MINDEN, érti!?

Oszkár szavaiban érződik a kétségbeesés, a keserűség, az enyhe düh és a csalódottság. A szubjektív gyötrő állapot számára maga a valóság, ami mardossa és mardossa egyfolytában, szünet nélkül. A belső lehetőségek pedig a kiútra egyre szűkülni látszanak.

Sokan átéltünk már hasonlót, és tegyük szívünkre kezünket, még jó néhányszor át is fogunk. A kapaszkodók eltűnnek, s mi magányosan árválkodunk a saját sötétségünkben. De lehet, pontosabban lehetne ezt másképp is.

Vizsgáljuk meg kicsit kívülről a jövőnket, s tegyük fel újra az eredeti kérdést: mi biztos benne? Nos, valójában rengeteg tény és számos elvehetetlen, kitörölhetetlen konkrétum.
Ha fiúként vagy lányként jöttünk a világra, bizony – egy-két extrém XXI. századi kivételtől eltekintve – fiúként vagy lányként távozunk majd innen, amikor eljön az óra és értünk szól a harang. Ez elvehetetlen és elvitathatatlan. Ebbe igenis lehet(ne) kapaszkodni.

Természetesen sokkal jobb érzés lenne férfiként vagy nőként befejezni evilági létezésünk, azonban azért tenni is kell, s sok fiú vagy lány nem hajlandó felnőni. Persze biológiailag, jogilag felnőttek, de érzelmileg, lelki értelemben azok-e, ez már végképp fogós kérdés.

Mi a helyzet a múltunkkal? A memória korántsem olyan objektív, mint azt sokan gondolják, de annyi talán kijelenthető, alapvetően képes megőrizni saját életünk fontosabb emlékképeit. Ez is a miénk, ez is hozzánk tartozik. Ezen a ponton azonban bekúszik a felelősség súlya és ereje. Igenis rajtunk múlik, hogy önmagunk emlék-horror múzeumában éljük le életünket, ahol minden nap átéljük a gyötrelmet, újra és újra és újra, ráadásul az összes pozitív képkockát ki is vágjuk életünk filmjéből, mintha meg sem történt volna.

Vagy, épp ellenkezőleg: a negatív életpillanatokat (nem tagadva! ez nagyon fontos!) kicsit megkopottan, összegyűrve eltesszük a leltár mélyére, de a falra már más életeseményekből rakunk ki fotót. Lehet és szabad választani! De válasszunk, mert különben csak végtelen sodródás jut osztályrészül.

Elvehető-e a tudásunk, tapasztalatunk? Régi nagyszülői bölcsesség sok családban: tanulj, mert, amit egyszer megtanultál, az elvehetetlen, azt már nem lehet elkobozni, kisajátítani, elveszíteni. No, igaz, elfelejteni azért csak-csak, ebben sokan jeleskedünk. Azonban ott a szakértelem. Ha valaki szakértővé válik egy témában, az már igazi fogódzó saját jövőjében. Természetesen a fejlesztés és innováció sok területen ma már egy alapelvárás, de elvégre nem ebből áll a szakértelem, hogy képesek vagyunk adaptálódni a kihívásokhoz?

Nyilván csak akkor, ha kihívásnak fogjuk fel a változást. Ahogy Victor Hugo fogalmazott:

„A jövőnek sok neve van. A gyengék számára kiszámíthatatlan, a rettegők számára ismeretlen, a bátrak számára lehetőség.”

Újabb pont, ahol a felelősségünk szárba szökkenhet. Egy aktuális krízist, bajt, kudarcot károgó varjúként jajveszékelve sorscsapásként élünk meg és fogunk fel, vagy változtatunk alapattitűdünkön és megkérdezzük: mivel gazdagít ez minket, miben kihívás, miben lehetőség a jelen kegyetlen pillanatainak sora?

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

17 − 13 =

hirdetés