Aki nem hálás azért, amit kap, az nem kap semmit. Egy boldogtalan ember története

Az ember kapni akar. Sokat, többet, lehetőleg mindent. Ilyenek vagyunk. Az ember eszméletlen kreatív, ha trükközésről van szó, ha meg lehet valamit oldani „okosba”. Nemcsak közepesen szürkésfekete gazdasági életünkben, hanem a lelkiek terén is. Hiába, kutyából nem lesz szalonna… Jól meghekkeljük tehát az Univerzum törvényeit, főleg a vonzásét, és már jöhet is a bőség, ahogyan azt mi elképzeljük.

Ismerős hozzáállás? Netán magadat is rajtakaptad már, hogy méricskéled, mikor, hová tegyél tudatosan egy kis „köszike”-energiát, persze nem valódi hálából, hanem azért, hogy így jól felpörgesd a mázli-generátort?

Aztán ott vannak a riogató mondatok, például az is, amiről ez a cikk szól: légy hálás, különben toll a füledbe, nem kapsz semmit! Ki a kicsit nem becsüli… és hasonlók.
No mármost, a helyzet az, hogy parancsra érezni nem nagyon megy. Nem tudunk felszólításra fázni (vagy épp nemfázni), nem tudunk parancsra szeretni, és nem megy az utasításba adott hálálkodás sem. Tehát valahol a nézőpontok táján kell körülnézni, sőt, a legelején, a fogalom-meghatározásoknál érdemes keresgélni.

„Aki nem hálás azért, amit kap, az nem kap semmit” – mit is jelent ez? Mit jelent az, hogy kapunk valamit? Kicsit más, mint szerezni… van benne egy olyan minőség, hogy ez nem érdem kérdése, nem kemény munka járandósága. Igaz, hogy a köznyelvben a fizetésünket is „kapjuk”, meg a szülinapi ajándékot is, mégis érezzük a különbséget. Nem szokás hálálkodni azért, mert a pénzünkért árut kapunk a boltban. Nem szokás hálát adni a bérünkért, amiért megdolgoztunk. (Persze ezeken a szokásokon” is lehet változtatni.)
Miért nem kap semmit az, aki nem hálás? Hadd világítsam meg László történetével.

Egy boldogtalan ember története

László meg van róla győződve, hogy ő bizony az égvilágon semmit sem kapott az élettől, a többi embertől. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy a szüleitől nem kapott semmit, magának kaparta össze az egzisztenciáját. Aztán kiderült, hogy amikor egy vidéki városból a fővárosba került egyetemre, a szülei vettek, berendeztek és fenntartottak számára egy lakást. Nem csupán anyagilag tartották fenn, hanem anyuka hetente-kéthetente ment, és mosott, főzött, takarított. Mondtam, hogy ez azért nem „semmi”. A válasz: ez jár, a szülőknek kutyakötelességük támogatni a gyereküket, és különben is, ők akarták, hogy László egyetemre menjen. Szóval csak semmi hála, a lakás szükségszerű része volt a folyamatnak.

Később László megnősült. Egy igazi házitündér lett a felesége, aki – amellett, hogy maga is teljes állásban dolgozott – mindent elvégzett a ház körül, plusz hetedhét országra szóló süteményeket sütött édesszájú párjának. Mikor László egy ideig munka nélkül volt – mert ugye ő nem akárki és nem szegődik el akárhová –, akkor a neje fizetéséből éltek. Arra, hogy ez azért igencsak extra kiszolgálás, László úgy válaszolt: ez az alap, hogy mindezt megcsinálja a felesége, hát ő a nő, az ő dolga, hogy rendben legyen a ház. Meg ugye házasok, hát akkor vagyonközösség van, ha az asszonynak van jövedelme, akkor abból élnek.

László vállalkozó lett, barátok, ismerősök minden oldalról támogatták. Kapcsolatokat építettek neki, ingyen kapta a jogi tanácsokat, ingyen könyvelt neki egy másik ismerős, szereztek neki anyagot külföldről, amikor itthon nem lehetett kapni valamit. László azonban meg van győződve arról, hogy ő annyira jó szakember, és annyira értékes és különleges, amit csinál, hogy az a minimum, hogy ettől mindenki hasra vágódik, és támogatja őt és a vállalkozását. Sőt, örüljenek, hogy az ő nagyszerűsége közelébe kerülhetnek.

Lászlóról mások úgy gondolják, a tenyerén hordozza őt az élet, kapja egyik jót a másik után. Ám ő maga „nem kap semmit”.

Ha ugyanis valaki úgy gondolja, hogy neki minden „jár”, annak csak „járandósága” van, az nem „kap” semmit, amiért hálás lehetne. Nem azért, mert nem „érkeznek” dolgok az életébe. Hanem azért, mert bármi is érkezik, nem érzékeli, hogy kapott valamit, amit megköszönhetne, amiért hálás lehetne.

Az tehát, hogy mennyi mindent kapunk, és mennyi mindenért lehetünk hálásak, nem azon múlik, hogy egy objektív skálán mennyi minden érkezik az életünkbe, hanem azon, hogy azokat a dolgokat hogyan kategorizáljuk be. Minden, amiről azt gondoljuk, hogy „ez jár”, hogy „ez az alap”, az számunkra nem lesz köszönet és hála tárgya.

Aki túl sok mindenről gondolja, hogy az neki „jár”, az nem nagyon találja a hálát magában. Ráadásul, ha valamit nem kap meg, akkor még meg is sértődik, és haraggal tekint az életre és a másik emberre, hiszen – hite szerint – egy jogos „járandóságától” fosztották meg.
A hála tehát belső ügy, rajtad múlik, hogy engedsz-e magadnak felületet a hála gyakorlására.

Ahhoz azonban, hogy a hála igazi legyen, valóban úgy kell tekintened, hogy „kapsz”. Itt megjegyzem, nem jó a ló túloldalára sem átesni, tehát légy tisztában azzal, hogy mi az, amiért megdolgoztál, ami tényleg „jár”. Az már a következő lépés, hogy azért is hálás tudsz majd lenni, hogy képes voltál megdolgozni a járandóságodért.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom + egy =

hirdetés