Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, utószó
Tényleg elhitted, hogy ennyi volt, vége? Hogy annyiban hagyom a dolgot, lezárás nélkül?
Utószó – Le vent nous portera (Noir Désir)
A túra után várost néztem, a kies partok után jöttek a világörökségi helyszínek sorban, Lisszabon, Sintra, megvoltak a „kötelezők”. Aztán buszra szálltam, irány a Cabo da Roca, a kontinentális Európa legnyugatibb pontja (megint csak a kérdés, hogy hány vége van a világnak), és persze az óceán. A szél fúj, de már fel se veszem. Mindent feledtet az a párától (vagy megint esik?) elmosódott nagy kékség.
Van egy világítótorony is, és néhány kilométeres túrák különböző strandokig, de már nem motivál a túrázás, már csak az óceántól akarok elbúcsúzni. A legrövidebb út a vízhez majdnem függőleges, megindulok rajta, nem először csinálok hülyeséget, most legalább hosszúnadrág van rajtam. A kitaposott ösvény egyre halványul, sokan elindultak, de kevesen járták végig, inkább hallgattak a józan eszükre, és visszafordultak.
Én is többször megállok, mérlegelem, hogy fogok itt visszajönni, majd akkor kitalálom. Az utolsó méterek előtt majdnem feladom beérem ennyivel, de nem.
Huhhhh, leértem. Itt vagyok, ezt akartam, ide jöttem.
Most már csak ülni kell, nézni, érezni a bőrömön a nap melegét, a párát, az óceán illatát, a hajamban a szelet, hallgatni a zenét, és hagyni a könnyeket kicsordulni.
Minden rendben lesz,
Majd elvisz a szél.
A túranapló korábbi részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
