A kimondott szavak ereje. A gyerekek nyelvét nem értik azok, akik elfelejtettek hallani
„A szüleim egyszerűen nem foglalkoztak velem. Sosem védtek meg, sosem kértek számon, egyiküket sem izgatta, hogy bármit is tegyen értem. Azt tanultam meg ebből, hogy csak magamra számíthatok. Hogyha előrébb akarok jutni, csak útban van az érzelgősség, és hogy jobb keménynek lenni… A kislányom 6 éves volt, amikor egy számítógép monitort rajzolt, és ráírta, hogy „apa”. Ez ébresztett rá, hogy ugyanazt teszem vele, mint amit velem tett az apám. ”
„Anyám mellett senkinek nem lehetett vágya és hangulata. Mindent az ő kitörései határoztak meg. Ha nem voltam hajlandó azt tenni, amit akart, mindig azt mondta, hogy önző vagyok. 35 évesen még mindig gyakorolnom kell azt, hogy merjek ragaszkodni a vágyaimhoz és a jogaimhoz, anélkül, hogy elárasztana az önzés szégyene. Attól tartok, ha képviselem magamat, akkor elhagynak, és magamra maradok.”
„Apám hivatásos katona volt. Világa telis-tele volt szabályokkal, parancsokkal és tilalmakkal, amelyek mind azt mondták, hogy nem lehetek olyan, amilyen vagyok, és nem tehetem azt, amit szeretnék. Előírta, hogyan éljem az életem. Megpróbált egy olyan skatulyába szorítani, ami kicsit sem én voltam. Sokáig tartott, mire ki mertem lépni ebből, és nem támadtam dühösen a világot – az apám helyett…”
„Örültem, amikor iskolás lettem, mert végre megtanultam kiengesztelni az anyámat. Ötösökkel… Minden dühös napja, vagy a verése után ezerrel azért görcsöltem, hogy ötöst vigyek haza. Ha nem volt módom önként felelni, ha nem volt mód dolgozatot írni, akkor a szorgalmi feladatokra kapott piros pontokból szedtem össze az ötösre valót. És ha ez három napig tartott, akkor három napig volt otthon jeges csend. Vagy amikor már kicsit nagyobb lettem, akkor varázsoltam neki valami különlegesnek számítót a konyhában. Például mini kifli szendvicseket…”
„40 éves koromig szükségem volt arra, hogy a nehéz leckék által fejlődjek. Csak azt tekintettem igazinak és valóban az enyémnek, amiért kőkeményen meg kellett dolgozni, és ami lehetőség szerint még fájdalmat is okozott.”
„Visszahúzódó, félénk kisgyerek voltam, és apám rendszeresen gyávának nevezett. Olyan érzésem volt, mintha egy buborék közepében lennék, ami egyszerre véd, és elzár a külvilágtól. Átláttam rajta, minden hangot érzékeltem, de valahogy megtört rajta a fény és a világ, ami eljutott hozzám.”
„A szomszéd néni keze avas zsírszagú volt. Anyám durván megtorolta a 4 éves kori őszinteségemet, amikor ezt a néni simogatása közben kimondtam neki. Megvert és heteken át újra meg újra bocsánatot kellett kérnem. A saját gyerekeimet őszinteségre nevelem, és türelmesen megvárom, mire megértik a tapintat fogalmát.”
„Amikor apám megfenyített, vagy megvert, mindig elvárta, hogy ezt senki ne vegye rajtam észre. Vendégségben, osztálytárs előtt, az orvosnál, mindenhol! Még több verést ígért, ha sírva, és nem mosolyogva, mindent letagadva jöttem volna elő. A mai napig nehéz észrevenni rajtam, ha bajom van. Van, aki ki merte már mondani, hogy olyan rajtam az önfegyelem, mint egy rémisztő maszk.”
„A szüleim rideg, fura emberek voltak. Gyűlölték az érintést, az ölelést, sosem lágyultak el. Meggyőződésem, hogy csak azért születtem meg, mert akkoriban nem merték belátni, bevallani, hogy szívből nem vágynak gyerekre. Volt egy sárga macim, ami kiskoromban a világ egyetlen megölelhető részét jelentette nekem. Egyszer elvitték a Patyolatba és sosem váltották ki, mert „nem volt rá pénz”. Zokogtam érte, és kikönyörögtem, hogy házi munkával megkereshessem a rávalót. Megengedték. De amikor 2 év múlva összegyűlt a pénz, az arcomba nevettek, hogy a Patyolat meg sem őrzi ennyi ideig az otthagyott dolgokat.”
Minden felnőttben ott él egy gyermek…
Hogy van ez? Zökken egyet a logika, ha megpróbáljuk kézbe venni a „belső gyermek” furcsa fogalmát… Akit nehézségek, és bántások értek, vagy akinek a szülei nem engedték, hogy az legyen, aki – hiába válik felnőtté – tudata egyik sarkában szomorú és megfélemlített kiskori önmaga üldögél. És a fájós belső gyermek képes arra, hogy „rejtekhelyéről” – tehát a tudatalattiból – beleavatkozzon minden felnőtt reakcióba.
A fenti történetek olyanoktól valók, akik a belső gyermek munka segítségével tudtak ránézni az elakadásaik, nehézségeik múltbeli okára. Érdemes sorra venni és „elfájni” az ilyen történeteinket, mert ami előkerül, azzal már tudunk valamit kezdeni. A kimondás nem panaszkodás. Kimondani, megfogalmazni, hogy mi fáj, mi nyomaszt, mi okoz elakadást, nem gyengeség, hanem tiszteletet érdemlő erő.
Felmérhetetlen ereje van a kibeszélt szavaknak! Valójában attól gyengülünk, ha „nem nyitunk ablakot”. Ha az érzelmek nem ölthetnek testet a külvilágban, attól a lélek is áporodottá tud válni, mint egy sosem szellőztetett szoba. Idővel elfogy belőle az oxigén, és élhetetlenné válik a levegő.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
