Mondatok, melyeket nem szívesen hallasz, ha gyereket szeretnél
Saját bőrömön tapasztaltam, hogy menyire meg lehet fájni az önismereti munkával való kutakodást, amikor babát szeretnél, de az nem jön. Bevallom, a „mi lehet még a lelki gát benned?” kérdés újabb kikínlódása helyett sokszor könnyebbnek éreztem a napi három petesejtérlelő injekció beadását. Persze zsigerileg tudom, és vallom, hogy az önismereti munkának van haszna, értelme; vétek előle megfutamodni – de sokszor mégis pokoli nehéz benne maradni. És olyan okoskodásnak tűnő dolgokat ad, amiről akkor azt érzed, csak mélyebbre lök.
Az egyik meddőségi csoportban például azt a feladatot kaptam, hogy álljak ki a többiek elé, és táncoljak csukott szemmel valami meditációs „transzizé” zenére… Lecövekeltem, mint egy betonoszlop, és némán dühöngtem. Az ilyen feladatoktól mindig megőrültem. Ez nem én vagyok! Én fejnehéz vagyok! Én analizálok, agyalok, de nem táncolok csukott szemmel vadidegenek előtt!
Következtetés: „Önátadásból megbuktál! Így nem fogsz tudni szülni!” Hát, ez akkor nem segített.
Vagy: „Írj jelzőket az anyaságra!” Írtam. „Gondoskodás, óvás, szeretet, táplálás, simogatás, játékosság…” De, mint kiderült, ezek nem voltak eléggé földönjárósak… „Túlmisztifikálod az anyaságot. Az anyaság nem ilyen, csak egy meddő nő látja ilyennek. És amíg meddőnek érzed magad, az is maradsz! Hozd vissza a földre az anyaképedet, különben nem fogan gyereked.” Hát, ott és akkor ez sem segített.
Vagy: „Mondd el a párodnak, hogy hogyan tervezed a szülésedet. Találd ki, hogy mit és hogyan csináljon, majd add elő, játszd el.”
Addigra összesen kilenc altatáson, 321 ampullányi, önmagamnak beadott injekción, 35 petesejt leszívásán, 20 embrió beültetésén és két vetélésen voltam túl. A pozitív gondolkodás és a saját szülésem elképzelése fényévekre volt tőlem… „Ha nem tudod elképzelni és magadhoz ölelni azt, ami most még nem a tiéd – akkor nem is fog hozzád megérkezni.” Kösz. Ez sem segített.
Méhen kívül fogant babám. Erre lenyomták Dahlkét* a torkomon: „feldolgozatlan problémák árnyékolják be az anyaságodat, tudat alatt ellenállás van benned a terhességgel szemben! Nem hagysz életteret a születendő gyermeknek. Légy türelmesebb a gyermekvállalást illetően, várd ki a megfelelő pillanatot, és a megfelelő párt!” Ott és akkor ez sem segített…
Miómáim lettek, és túl nagyra nőttek.
A segítői jó tanács az volt, hogy beszélgessek a miómákkal; kérdezzem meg őket, hogy miért vannak, mit akarnak tőlem, és képzeljek el pici manókat a hasamban, ahogy az apró csákányaikkal elbontják a daganatokat.
Hát, a manók tojtak a fejemre, és a miómák akkorára nőttek, hogy elvetéltem az akkor 9 hetes lombikos magzatomat.
„Készítsd el az anyaság mérlegét! Írd össze a negatív és pozitív dolgokat…” Nem tudtam negatív dolgokat írni. Az égvilágon semmi olyan nem jutott eszembe, ami a gyermek érkezése kapcsán megoldhatatlan (és negatív) dolog lehetett volna. Azóta sem tudok „negatívban” gondolkozni, de a most négy éves fiammal, és a két éves lányommal való minden napok során megfogalmazódott bennem egy „nem gondoltam volna, hogy…” lista.
Nem gondoltam volna, hogy az a csaj lesz a legjobb barátnőm a játszótéren, aki azt mondja, „állj mögém! Eltakarlak, amíg megeszed a Túró Rudidat!”
Nem gondoltam volna, hogy a szombat esti láz 39,5-t jelent és nem egy retro disco utáni hancúrozást.
Nem gondoltam volna, hogy a mama-hedonizmusom csúcsa az, amikor a kölykök elalvása után végre csendben, nyugton magamra rántom a hűtőt.
Hogy félni fogok a tavasztól, amikortól (az első fagy beálltáig) megjelenik napi 10 liter homok a lakásban.
Hogy Bogyó és Babóca 11986-szor nézve öl, butít és a nyomorba dönt.
Nem gondoltam volna, hogy míg a KisBírók rendületlenül csápolnak a Bilidalra („a bili, a bili, a bili csuda jó; a bili, a bili gyereknek való”), addig én némán belezokogok az esti boromba.
Nem gondoltam volna, hogy el kell magyaráznom, miért halnak tömegével a cserebogarak, és hogy a Kung Fu Panda is örökbe fogadott gyerek.
Nem gondoltam volna, hogy a gyerekhányás felemészti az organza függönyt, és hogy lázadozni fog bennem a feminista, mikor a fiam közli: „az a dolgok rendje, hogy anya nyalja a lakást!”
*Ruediger Dahlke: A betegség, mint szimbólum c. könyv
Szerző: Bíró Rita
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
