Átvállalt szülőség. Tudniuk kell, hogy örökbe fogadtuk őket
Amikor valaki szembesül azzal, hogy örökbefogadott gyerekeink vannak, kilencvenkilenc százalékban még mindig az az első kérdése, hogy „megmondjátok-e majd nekik?” „Hát persze, hogy megmondjuk.” „De miért? Ha újszülöttként kaptátok őket, akkor miért muszáj? Hisz úgysem emlékeznek semmire…”
De igen, valamilyen módon emlékeznek. Hordozzák magukban a szülőanyjuk várandósság alatti szorongását, fájdalmát. Hordozzák a születésük utáni félelmet, amikor elveszítették annak az asszonynak a hangját, aki kihordta őket, és megkaptak ismeretlenként engem helyette. És „sejtszintig” érzik, tudják, hogy veszteséggel indultak, mert megszakadt az a testi és érzelmi folyamat, ami addig természetes módon összekötötte őket a vér szerinti anyjukkal. Meg kell tehát mondani, mert ez az ő történetük része. A mi közös történetünk része… Nem a semmiből érkeztek, nem az égből pottyantak ide – a sorsmeséjük nem a találkozásunk pillanatában kezdett íródni.
Korábban belefutottam egy cikkbe, amely híres örökbefogadottakról szólt. Meghökkentett a lista: Marilyn Monroe, Jack Nicholson, Eric Clapton, Truman Capote, Jamie Foxx, Steve Jobs, John Lennon… Csupa ragyogó tehetségű, híres ember, akikről jó hallani, mert oldhatják az örökbefogadással kapcsolatos félelmeket, előítéleteket. Aztán kicsit alaposabban átolvasva a cikket, le is ragadtam Marilyn Monroe-nál és Jack Nicholson-nál. Mert bár ők híressé váltak, de hogy valóban boldog és elégedettek lettek volna, az kérdés… Norma Jane gyógyszer-és kapcsolatfüggő volt, és elképesztő önbizalomhiányban szenvedett. A gyermekkorát nevelőszülőknél és intézetben töltötte, apját nem ismerte, anyja elmegyógyintézetben volt. Jack Nicholsont tizenévesen szülte az anyja, ezért őt a nagyszülei fogadták örökbe, de Nicholson csak 37 évesen tudta meg, hogy akit anyjának hitt, a nagyanyja! Két markáns példa, hogy a fel nem dolgozott családi háttér és az elhallgatás milyen szinten rombol. Hatással van az énképre, a kötődés, a bizalom, az intimitás és elköteleződés képességére.
A gyerekeimnek tudniuk kell tehát, hogy örökbe fogadtuk őket.
Az elhallgatás, a hazugság nem tartható abban a millió, apró, előre meg sem tervezhető helyzetben, amibe belebotlunk. Például Simonnal a karomban megújítom a kismama bérletemet… Ehhez kell az Államkincstári igazolás, hogy gyesen vagyok – mint örökbefogadó szülő. A pénztáros kiteregeti, elolvassa, rácsodálkozik, rákérdez, megbeszéljük. A gyerek előtt. Vagy szemvizsgálatra megyünk. Az asszisztens harsogva teszi fel a kérdést a rendelő másik sarkából, hogy „voltebármilyenszembetegségacsaládban?” „Nem tudom.” „Hogy hogy nem tudják?! Hát nem a maga gyereke?” „Az enyém, de nem én szültem…”
Ha titkolni akarnám a kisfiam és a kislányom elől az örökbefogadásuk tényét, akkor az ilyen helyzetekből kínos, suttogásra átváltós, elvörösödős, gyorsan lelépős szituációk kerekednének, amiből ők azt vennék le, hogy valami szégyellnivalónk van egymással kapcsolatban.
Elhallgatni tehát nem lehet. És nem is szabad. Ha a gyerekeim nem mondhatnának ki dolgokat, nem kérdezhetnének majd bármikor szabadon, akkor a veszteségélményük megnevezhetetlenné, feldolgozhatatlanná válna. Kérdezni pedig fognak… Minden gyerek kérdez, mindegyik kutakodik, mindegyik igyekszik összetenni a szálakat. (A hagyományos család hagyományos gyerekei is.) Meg kell őket tisztelni az őszinteséggel, és tudni kell vinni a felismerés utáni gyászukat, fájdalmukat. Mert kiskamaszként egyszercsak össze fog állni bennük, hogy ők valahol „nem kellettek”. Hogy elengedték őket, lemondtak róluk. Ez talán nehéz lesz.
És különösen fontos, hogy a származási családjukról csak szépet és jót halljanak tőlünk, mert az identitásukat, az önmagukról alkotott képüket az alapozza majd meg. Hogy a szülőanyjuk szerette őket; a maga lehetőségeihez képest a lehető legszebben gondoskodott róluk, vigyázott rájuk és önmagára, amíg együtt voltak. Hogy tőle kapták az életet…
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
