Ha végleg elalszol nélkülem
Fogom a kezed. Törékeny vagy, gyenge, mint egy kismadár, de bennem minden változatlan. Ugyanolyannak látlak, mint húsz éve, annak a szép férfinak, aki voltál, s akit annyi hányattatott év után végre megtaláltam.
Istenem, mennyire boldog voltam! Milyen nehéz volt élnem azelőtt, szeretetre áhítozva, férfiakban bízva, akiknek nem voltam elég jó, hogy mindenestől akarjanak. Magányos voltam, hiába szerettek. Nem jól szerettek. Nem jó embereket szerettem. Aztán jöttél te, és minden megváltozott. Hazataláltam. Megtaláltuk a másik felünket életünk közepén. Ki hiszi el, hogy csodák igenis léteznek? Ki értheti, mennyire szerettük egymást? Ahogy most is, megtörten is. Nem múlik el.
Mennyi közös gondolat, mennyi átbeszélt nap…! A csodálatos egység, a végtelen nyugalom, hogy már nem kell félni, már nem kell keresni, már nem kell csalódni. Tudni, hogy nincs jobb. Te vagy a tökéletes társ.
A tisztaságod, az erőd, a tudásod megbabonázott. A szerelmem vagy, a játszótársam, a tanítóm. Mindenem. Nehéz elengedni a múltat, a régi árnyakat, ott voltak velünk, s talán még mindig kísértenek… Nem értik, hogy az életem most sem áldozat. Mit tudnak ők az igaz szeretetről?
Nem akarom, hogy tudd – úgy is érzed -, hogy félek minden perctől, mert az egyik elhozza a véget. Ha alszol, figyelem a lélegzeted. Ha nincs étvágyad, remegek. Ha a fájdalmaidról beszélsz, sajog a lelkem. Segíteni akarok! Segíteni élni. Már rég nem lennél itt – mondod -, ha nem lennék. Elfáradtál. Nincs erőd. Könnyebb lenne menni. Ne mondd ezt, a szívem szakad meg! Tudom, hogy a ragaszkodásom megbéklyóz mindkettőnket. Lehet, hogy bűn, de nem megy, nem vagyok rá képes –
nem tudlak elengedni.
A dagadó idővel gyengülő test fogságában élünk, évek óta bezárkózva. Mint madarak a kalitkában, már nem is vágyunk a szabad ég alá. Hova mozduljak ki? Hogy mehetnék el mellőled akárcsak órákra? Csak én maradtam neked.
Nincs igazság. Az egyikünk előbb megy el. Én is fáradok, én is gyengülök, de nem lehetek én az első. Mi lenne veled? Jönnél utánam, talán már másnap. Mégis csak jobb volna így…?
A halál, érzem, itt van már közel, s egyszer csak nem lesz a kezemben a kezed.
A legjobb lenne belehalnom ebbe, de félek, nem lesz ily kegyes az Isten. Levegőért kell kapkodnom majd s utánad remegnem, amíg csak élek. Hinni akarom, hogy vársz majd odaát, s nekem ez lesz az egyetlen kapaszkodóm. Erre fogok vágyni, ezt fogom már csak akarni az életben, ha végleg elalszol – nélkülem.
***
Gy.-nek és E.-nek
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
