Én tehetek róla, hogy nem esem teherbe! Lélekölő női veszteségek
Eszter „harcban állt” a teherbeesésért. Háromévnyi sikertelen meddőségi kezelés után találkoztunk, de ő nem akart tudomást venni a veszteségei fájdalmáról, és erőből készült a következő lombikozásra. Először nem akart „lelkizni”, nem akart magáról beszélni – félt, hogyha utat enged a könnyeinek, soha nem fogja tudni abbahagyni a sírást. Pedig már réges rég apró darabokra volt törve a szíve, csak az a hatalmas akaratereje tartotta – látszatra – egyben.
Ahhoz, hogy kibírja ezt az egészet, Eszter merev határokat húzott maga köré: nem fogadott el meghívást keresztelőkre, szülinapokra, nem járt össze többé a kisgyermekes barátokkal, semmit sem osztott meg a családtagjaival és a barátaival. Ezért elszigetelődött, magára maradt a problémájával egy értetlen közegben. Férje sem tudott hatni rá… Ádám szomorúan nézte, ahogy eltűnik, kifakul az a régi „Szélvészkisasszony”, akibe beleszeretett.
A teherbeesés sikertelensége kikerülhetetlenül megváltoztatta Eszter önmagáról alkotott képét: addig sikeres, egészséges nőnek tartotta magát, de ebbe a képbe beköltözött a szégyen, a reménytelenség és a tökéletlenség.
Azt érezte, képtelen betölteni a legklasszikusabb,
legtipikusabb, a társadalom által is elvárt női szerepet.
És bár nem ismerte fel, és nem tudatosította, de ő is megélte a gyász fázisait. A negatív terhességi tesztek láttán a kezdeti sokkot, a hitetlenkedést, azután a haragot, majd a bűnbak keresést. Eszter sajnos jól bele is ragadt ebbe a fázisba: saját magát hibáztatta, vádolta, és az évek során ez a szégyen, és önvádlás, eljuttatta őt a kontrollvesztés, a depresszió, és a szorongás állapotába. Ez más, mint a normál gyász… Itt sok apró veszteség gyűlik fel az idők során, ezen kívül Eszter olyasvalakiket veszített el, akik nem is léteztek, illetve akiket mások nem ismertek rajta kívül: a vágyott gyermekeket. A lombikprogram során, a beültetés előtt láthatta mikroszkópon, ahogy elindult az embriói fejlődése. Elkezdődött életekről volt szó… És ami elindult, arról már mert álmodozni – elképzelte, hogy milyen lesz terhesnek lenni. Valódi veszteségélmény volt ez. Nemcsak egy fantázia, de több embrió elvesztése is.
A sikertelen fogamzás minden egyes mozzanata kiszámíthatatlan, és gyakran megfoghatatlan. Részben kontrollálható ugyan, mert Eszter annyit eldönthetett, hogy igénybe veszi-e az adott beavatkozást, de számíthatatlan, mert a sikerét nem tudta befolyásolni.
A kivizsgálások és kezelések során fokozatosan felhalmozódott stressz teljesen kimerítette őt. Az ilyen krónikus stressz sajnos a testi működésére is hatással van – a szív-és érrendszerre, a hormonrendszer működésére, és olyan változásokat okoz, amelyek tovább ronthatják a fogamzó képességet.
A meddőségi kezelések két hatalmas,
láthatatlan faktora tehát a stressz és a gyász.
Nem szabad ezeket kezeletlenül hagyni.
A testi gyógyítás csak akkor ér valamit, ha az ember örök, néha megsebzett, fájó lelkének ápolásával párosul. A testi és lelki elakadások felismerése révén, és a stressz csökkentésével Eszter közelebb jutott önmagához, és a „célhoz”. Kislánya lassan egy éves. Igazi Szélvészkisasszony lesz, már most látszik!
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.