„Csakazértsem fogok felnőni! Nem adom meg a szüleimnek azt az elégtételt, hogy rendben van az életem.”
Niki furcsa lány volt. Illetve egyáltalán nem volt már lány. Nő volt; negyven előtt egy hajszállal. Az az „irritáló fajta”. Aki csupa keserűség, csupa panasz, csupa sebzettség, csordultig tele cinizmussal, dühvel és bosszúvággyal. Azt érezte, hogy egész élete egy elvetélt próbálkozás. A munkahelyeiről sorra kiutálták, vagy kirúgták, a férfiak becsapták, megcsalták, vagy elhagyták…
Sajnos a történeteiből rendre az derült ki, hogy Niki nem ebben a világban él, és nem is akarja elfogadni a valóságot. Ráakaszkodott emberekre, betört az életükbe, kinevezte magát kéretlen megmondónak, problémamegoldónak – és mérhetetlenül megsértődött, ha „barátai” hálátlanul elutasították. Hisz ő mindig csak segíteni akart… Rájuk áldozva az idejét, az energiáját, a szabad napját… Niki a finom visszajelzésekre sajnos nem volt érzékenyítve, és amikor elég lett a tapintatlan, udvariatlan viselkedéséből, a beszólós stílusából, akkor előbb utóbb rávágták az ajtót.
Niki ugyanilyen vak volt szerelmi téren is. Képes volt fejben felépíteni egy párkapcsolatot olyan férfival, akivel ugyan egy munkahelyen dolgoztak, de a fiú rá sem nézett. Niki viszont jelet látott minden szemhunyorításban, „olvasott a hivatalos e-mailek sorai között”, majd durva megcsalásnak, megaláztatásnak vette mikor „választottja” váratlanul egy másik nővel jelent meg a karácsonyi bulin…
Niki szinte „csupasz” volt, annyira határok nélküli; nem voltak valódi én-védelmi eszközei, nem voltak megküzdési technikái, teljesen ki volt szolgáltatva a saját illúzióinak. Úgy érezte, hogy minden az ő ügye: minden róla szól, mindent neki kell megoldani, megharcolni, minden helyzetet neki kell kézben tartani és minden ember viselkedéséért neki kell felelősséget vállalni… Mindenki életét erőszakosan élni akarta, csak a sajátját nem.
Hogy Niki mitől lett ilyen?
Kapott egy olyan apát, aki keményen verte. Ha kislányként félt, akkor azért, ha túl hangosan nevetett, akkor azért, amikor ugrált az ágyon, akkor azért, de ha csendben gubbasztott, akkor is… Apja semmi szeretni valót nem talált a „pici, satnya, izgága gyerekben”, és mindig akadt ok, amiért megütötte… Az anyjáról Nikinek olyan emlékképe volt, hogy az asszony legtöbbször csak kibámul az ablakon, és sír. Niki mindig arra gondolt, ő rontott el valamit, az ő bűne, hogy sír az anyja, és bár szívesen odament volna, hogy segítsen, vagy, hogy megvigasztalja – sosem merte megtenni.
Nikinek szinte semmi emléke nem volt arról, hogy kisgyerekkorában szólt volna hozzá az apja, vagy, hogy megvédte volna őt az anyja. Tehetetlenek érezte magát az anyja szomorúságával és az apja igazságtalan bántásaival szemben is.
Niki élete időről, időre látványosan összezuhant. Barátságai, vagy párkapcsolatai megszakadása után csillapíthatatlanul hányt, kiszáradt, kórházba került. Vagy napokon át nem aludt, mindenféle gyógyszert válogatás nélkül bekapkodott, és rosszul lett. Volt, hogy felvitt magával valakit éjszakára, kulcsot adott a fiúnak és mire munkából hazaért, kirabolták… Vagy összetörte az autóját. Vagy aktuális albérletéből a „dilijei” miatt utcára tették. Mindig volt vele valami…
Mivel sosem volt Niki mellett senki, csak a szüleit tudta ilyenkor riasztani… Mindig rájuk maradt a romeltakarítás.
Amikor Nikinél több hónapnyi beszélgetés során sem értem el semmi változást – az élete és a kapcsolatai minősége cseppet sem változott – rájöttem, hogy mi lehet a kudarcos életvezetése „rejtett haszna”. Az, hogy a szüleit bünteti vele.
„Ez lett belőlem, amiatt, amit velem tettetek! Nem lesz férjem, nem lesz gyerekem, nem kaptok unokát, békés öregkort és sosem lehet velem dicsekedni! Bűnhődjetek!”
Ez betalált. Niki ki tudta mondani, hogy azt érzi: annyira tönkretették a szülei, annyi mindent elvettek tőle, hogy csak a harag maradt az övé. És azt nagyon nehezen engedi el! És igaz: ha rendbe szedné magát, akkor nem tudná tovább büntetni a szüleit. Amíg problémás, addig megkapja tőlük mindazt a figyelmet és aggódást, amit nem kapott meg gyerekként.
Így Nikivel határhoz értünk: vagy gyerek üzemmódban működik tovább, és olyan lesz, aki retteg a valódi párkapcsolattól, szabotálja az intimitást, erőszakos, tapintatlan, illúziózik és tagadja a valóságot, vagy kézbe veszi az elgyászolnivalóit, és felnő. Felelősséget vállal önmagáért. Nem viselkedik úgy többé, mint egy áldozat – hisz már nem az! Nem merül nyakig az önsajnálatba tovább. Nem azt keresi, ki a hibás, nem mutogat másra, hanem önmaga megoldását keresi. Saját magának tesz fel kérdéseket, nem pedig gyűlöletfantáziákkal és az „emberek jellemtelenségéről” szóló végtelenített történetekkel tölti ki az időt.
Mert amíg Niki hibást keres, addig megakasztja a saját cselekvését és kiszolgáltatott lesz, mint egy gyerek. Ha viszont keresi azt, amit ezekből tanulhatna, akkor már olyan felnőtt, aki kézbe veszi a maga sorsát.
Éli a saját életét! Nemet mond végre a múltra, és igent a jövőre.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.