„Ideje van a gyásznak…”
Halottak napjának környékén erőteljesebben foglalkoztathat bennünket az elmúlás és a számvetés. Mindannyian arra vágyunk, hogy életünknek legyen értelme, jelentősége, és nem akarunk meghalni. Sokan meg sem engedik maguknak, hogy gondoljanak erre. Pedig egészen biztos, hogy mindnyájunknak meg kell halnia…
Rüdiger Dahlke szerint az életünk olyan, mint a mandala. Megszületéskor elindulunk a kör közepéből, cseperedünk, felnövünk, másokhoz kapcsolódunk, szeretünk, dolgozunk… Halálunkkor pedig visszatérünk ugyanebbe a pontba. Így rajzolódik meg az életünk mintázata.
A békés és méltóságteljes megöregedéshez, a halandóságunk elfogadásához vissza kell tudni fordulni, és ránézni arra, amit „felrajzoltunk”. Mert eljön az az idő, amikor már nem előre, hanem visszafelé haladunk – vissza a középpont, a kapu felé. Minél inkább vállaljuk, hogy elinduljunk befelé önmagunkba, annál inkább létezünk.
„Mihelyt megtanulunk meghalni,
megtanulunk élni.”
Az élet második fele az aratás ideje, de a magvetésé is, amikor a megélt tapasztalataink tudatosításának hatására változunk, megváltozunk. Figyelhetünk, átértékelhetjük a gondolatainkat, a cselekedeteinket, levonhatjuk önmagunk számára a következtetéseket és ezáltal bölcsülhetünk… Ez a tudatos élet. A halálig tartó tanulási folyamat.
Azok, akik képesek életükre nyugodtan, aprólékosan visszatekinteni, akik újragondolják a sikereiket, a tévedéseiket, átélt fájdalmaikat, vagy örömeiket, derűsebbek, nyugodtabbak lesznek.
Annyira sok történet és érzés kavarog most bennem a Mindenszentek és a Halottak napja előtt, hogy nehéz egyet megragadnom, és az itteni keretek közé rendeznem. Cseh Tamás szavait hozom helyettük inkább, a Beszélgetőkönyv végéről.
„Az élet csoda. Azt hiszem, minden távozó idős ember tudja ezt.
Akármilyen nehéz élete volt is valakinek, ha belül nem csordul túl a méreg és a gonoszság, akkor tudnia kell, az élet maga a csoda. Lüktető bizsergés, ami a bogarakban, a fákban, bennünk ott motoz, és akárhogy csúsztunk, másztunk, bukdácsoltunk, ezt kell, hogy érezzük.
Káprázat. Igen, káprázat.
Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt és odaát elhencegek vele. És, ha azok ott olyan lények, hogy van módjuk élni, hát én rábeszélem őket, próbálják meg. Nemcsak a saját sorsomra gondolok, hanem mindannyiunkéra. Ahogy tápászkodtunk, együtt mozdultunk, özönlöttünk bele a háborúba és ki onnét, fogcsikorgatva elkezdtük és újrakezdtük, és eufóriában nyargaltunk, belegázoltunk a pénzbe, és a nyáj most elveszetten csörömpöl, térdig jár a pénztengerben és hiába, még mindig szép, még így is szép.
Káprázat az élet öregem.”
(Az idézet Morrie Swartz, egykori szociológia professzortól való)
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
