Akarom, de nem teszem. Miért szabotáljuk a saját életünket?

„Ki akarok lépni a pocsék párkapcsolatomból, de még odáig sem jutok el, hogy ezt a másik tudomására hozzam.”
„Kizsigerel a munkám, nincs időm a saját életemre, mégis egyre magasabb pozíciókat vállalok el.”
„Le akarok fogyni, hogy végre igazán nőnek érezhessem magam, de egyre többet eszem, és nem mozgok semmit.”
„Évek óta tudom, hogy segítséget kéne kérnem a gödrömből való kimászáshoz, de nem tárcsázom a kapott telefonszámot.”
„Csinálom, amit nem akarok, és nem csinálom, amit akarok…”

Van, amikor már rájövünk, sőt ki is tudjuk mondani önmagunknak, hogy valami nagyon nem stimmel, mégsem lépünk. Elkerülő stratégiákba kezdünk. Mert amíg egy rossz kapcsolat, vagy a túlsúly miatti önutálat, esetleg a munkahelyi hajsza turbózza fel a stressz szintünket, addig nem kell a valódi témáinkat kézbe venni. Mással töltjük ki a helyét. Ez az, amikor nem látjuk a fától az erdőt… És amíg az elkerülés miatti kudarc-és szégyenérzetünket növesztjük, azzal is egyre távolabb kerülhetünk önmagunktól.

Mi lehet ez a „satufék”? Miért szabotáljuk a saját életünket?

Mert félünk. Félünk kockára tenni a szívünket, félünk felvállalni az érzelmeinket, a sebezhetőségünket – félünk megoldani a helyzetet, mert azt, hogy utána mi lesz, nem tudjuk elképzelni.

Pedig a sebezhetőség nem gyengeség. Védtelen, bizonytalan állapot, hatalmas érzelmi kockáztatás, de nem gyengeség. Aki kockáztat, az bátor. Az megérti, hogy nem a győzelem, vagy a kudarc a lényeg, hanem annak megértése, hogy mindkettőre szükség van. A bizonytalanság, a kockázat, az érzelmi kiszolgáltatottság nem választható, hisz szembesülünk velük minden áldott nap! Az egyetlen kérdés, amiben dönthetünk, hogy részt veszünk-e benne. Ha lezárjuk magunkat azért, hogy sebezhetetlenné váljunk, akkor elhatároljuk magunkat azoktól az élményektől, amelyek értelmet adnak az életünknek.

A bátorság az, ha azt csináljuk, amit akarunk, attól függetlenül, hogy mennyire félünk. Nem a diéta betartását gyakoroljuk, nem a napi húsz órás megfeszülést a munkahelyen, nem annak a társnak az elviselését, akit réges rég nem tisztelünk, nem a stressz-tűrő képességünket izmosítjuk még tovább…, hanem veszünk egy nagy levegőt, és nekilátunk a „teremtő kockázatvállalásnak”.
Lerakjuk azokat a viselkedésbeli fegyvereket, amelyeket addig arra használtunk, hogy távol tartsuk az érzelmeket.

Gyermekként sokan kénytelenek vagyunk megtanulni kiszolgáltatottságában, folyamatos nyomás és stressz alatt élni. Elhisszük, hogy ez a normális közeg, felnő bennünk a szégyenérzet, és a szorongás, saját szükségleteink, vágyaink, érzéseink eltűnnek. Páncélba bújtatjuk a gondolataikat, az érzelmeinket, megtanulunk elrejtőzni, eltűnni.
Ebből a működésből fel kell ébredni, mint egy rossz álomból!

Ahhoz, hogy olyan emberek legyünk, amilyenek szerettünk volna lenni, újra sebezhetővé kell válnunk. Kockáztatnunk kell, és elfogadni a felelősséget a változtatásra.

 

Nyitókép: Misha Voguel fotója, Pexels 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 + tizennyolc =

hirdetés