„Mi nem csonka családban, hanem család nélkül nőttünk fel. Anyu elhagyott minket”

Ugyanabba az iskolába jártunk. Más volt, mint a többiek, és nagyon más volt, mint a két fiatalabb testvére. Kitűnt közülük. Gyerekként nemigen értettem, mi történik a családjában. Nap mint nap tapasztaltuk viszont az iskolában, hogy mindhárman sebezhető célpontok, akiket a vezéregyéniségek kedvük szerint „mozgatnak”, válogatott módokon bántanak, aláznak.

Korán megtanulták, milyen érzéketlen tud lenni az ember, s milyen kegyetlenkedő tud lenni a gyerekközösség, ha a szülők, a pedagógusok nem parancsolnak ennek megálljt. Pedig Lajos és a testvérei nem tehettek semmiről, „csak” nehéz sorsot kaptak.

Csókolom

Lajos egy kis faluban nőtt fel, ahol mindenki mindenkit ismert. Ebben a közösségben a házasságok zöme évtizedekig, holtomiglan tartott, ami feltételezhetően nem azt jelentette, hogy mindenki idilli kapcsolatban élt. Lajos szülei elváltak. Addigra már majdnem megépült a kétszintes családi házuk, amit félkész állapotában, vakolatlanságában is elbűvölőnek láttam. A három kisgyermek egy percig sem élvezhette itt a családi együttlétet, egy sokkal kisebb, sokkal szerényebb adottságú házba kellett költözniük, az apai nagyszülők fogadták be őket a faluban. Csakhogy nem költözött el a faluból a gyerekek édesanyja sem, összeköltözött egy helybeli férfival, így a gyerekek meglehetősen gyakran láthatták az utcán az anyjukat. Kijutott nekik bőven a fájdalmas találkozásokból. Ha összefutottak, csókolommal köszöntek az édesanyjuknak – akár az idős szomszédnak -, majd mindenki ment tovább. 
Nagyon nehéz megérteni, hogyan képes így viselkedni egy anya a gyerekeivel. Mennyire tudtad feldolgozni, megérteni te, aki gyerekként a helyzet elszenvedője voltál?

Megbékélni, feldolgozni soha nem tudtam, s valószínűleg nem is fogom. Mi nem csonka családban, hanem család nélkül nőttünk fel. Anyu elhagyott minket, és apu is csak akkor jött – többnyire részegen -, ha szüksége volt valamire. Anyuval kerültük a találkozást, de volt, hogy nem lehetett kikerülni.

Milyen emlékeid vannak édesanyádról a válás előtti időszakból?

A szüleim 1983-ban váltak el; én tíz éves voltam, a húgom nyolc, az öcsém hat. Fogalmam sem volt arról, anyu miért hagyott el bennünket. Nem értettem, hiszen össze voltunk nőve, mindenhova vitt magával… Valószínűleg apu alkoholizmusa elől menekült. Apu fűvel-fával megcsalta. Hogy a válás mellett döntött, azt meg tudom érteni, el tudom fogadni, azt viszont soha nem tudom neki megbocsátani, hogy képes volt lemondani rólunk.

Meg tudtad vele ezt beszélni később?

Soha nem firtattam az okokat – nem tudna olyan indokot felhozni, ami elfogadható magyarázat lenne számomra. Ha a mamáék nem fogadnak be, intézetben kötünk ki. Nagyon rosszul érintett, hogy anyu ezek után a faluban maradt, hiszen gyerekként nagyon kötődtem hozzá. Csak annyit fogtam fel a dolgokból, hogy nem akart rólunk tudni, lemondott rólam, rólunk a bíróságon. Ezt a mai napig nem tudtam feldolgozni és megérteni.

Mások által csinosnak mondott

Lajos édesanyja zárkózott életet élt, ritkán láttuk. Gyerekszemmel különlegesnek tűnt – karcsú, önmagára kifejezetten igényes nő benyomását keltette. Divatosan öltözködött, a frizurája mindig rendezett volt. Aki nem ismerte a családi hátteret, nem feltételezte, hogy valami nagyon nincs rendben vele és körülötte.
Milyen emlékeid vannak azokból az időkből, amikor a szüleid még együtt voltak?

Van néhány szép emlékem, de a válásukig sem volt idill az életem. A verésekre máig emlékszem, hol kézzel, hol főzőkanállal, hol szíjjal kaptam, sokszor nem is keveset. Volt, hogy hetekig iskolába sem tudtam menni, így mondhatom, hogy a válás előtti időszak számomra rosszabb volt, mint az utána következő.

Lajos Lélekhajó
Miért bántottak?

Mindenért. Én voltam mindig kéznél, ha kapni kell valamiért. Én feleltem mindenért, én kaptam Krisztiék helyett is, ha valami rosszat tettek. Gyerekként nem tudtam az okát…

Mi volt az ok?

Apám 1995 decemberében közölte velem, hogy nem az ő fia vagyok. 21 éves voltam. Ekkor tisztult le bennem sok minden.

Hogy ki valójában a vér szerinti apám, azt csak pár éve tudom.

Megtaláltad?

Ő talált meg engem. Budapesten él, ott élt egész életében. Tudott rólam, és keresett, míg meg nem talált – 38 évébe került. Volt idő, amikor azt mondták neki, hogy meghaltam, de még így sem adta fel… Azóta viszont elveszett belőle a lendület és a kitartás, szinte már nem is beszélünk. 

Hogy alakult a kapcsolat édesanyáddal?

Évtizedekig nem tudtam róla szinte semmit. A férfit, akihez a válás után költözött – időközben meghalt -, az alkoholizmusa miatt elhagyta. Egy időben tartottuk a kapcsolatot, de ekkoriban sem különösebben érdekelte, hogy mi van velem. Volt, hogy hónapokra eltűnt vagy megfeledkezett a születésnapomról…

Hugi

Lajos húga, Kriszti kifejezetten bájos jelenség volt kislányként; csakhogy idejekorán megkapta a stigmát. Férfifaló, családelhagyó anya lánya, ez a minta, ilyen lesz ő is felnőttként. És Kriszti beteljesítette a jóslatot. Az osztálytársai kiközösítették, gyakran megszégyenítették. Soha nem felejtem el a sokkoló jelenetet, amikor pár nagyobb fiú az iskolából a copfjánál fogva vonszolta végig a tanterem parkettjén. Kriszti nyolcéves lehetett, és senki sem állt ki mellette. Mint minden gyerek, ő is vágyott a szeretetre, a figyelemre. Hazudós lánynak könyveltük el. Elképesztő történeteket agyalt ki. Egyszer felvette nagymamája vastag SZTK szemüvegét, órákig rajta volt, majd az egyik tanárnő csúfosan elbánt vele. Hagyta, sőt, kérdésekkel segítette, hogy Kriszti egy kicsit mesélhessen a romló látásáról, az orvosi vizsgálatról, majd diadalittasan, kiabálva, megalázó módon leleplezte a hazugságot. Pedig csak egy elanyátlanodott gyerek követelt ki ily módon egy csepp figyelmet…
Hogy van a húgod? Mi lett vele?

Finoman szólva nem a munka hőse. Férjhez ment. Nem választott jól. Minden szempontból rossz körülmények között élnek.

Öcsi

Lajos öccséről keveset tudok. Utoljára egy forgalmas pályaudvaron láttam, erősen ittas idősebb férfiak társaságában. Tizenöt éves lehetett.
Hogy van az öcséd?

Nem tudok róla semmit. Egy ideig Pesten élt, ha jól tudom. Nem vagyunk jóban a testvéreimmel.

Mire tanított a mostoha gyerekkor?

Túlélni, mindenáron. Arra, hogy bíznom kell magamban, a tudásomban, és arra, hogy senkire sem számíthatok.

Kikhez kötődtél gyerekként a legjobban?

A nagyszüleimhez, főleg a mamámhoz – sajnos már egyikük sem él. Sokat köszönhetek a falu plébánosának is, aki nagy hatást gyakorolt rám. Nagyon hiányoznak mind a hárman.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza hányattatott gyerekkorodra?

Szégyenérzet nincs és nem is volt bennem – nem én tehettem a helyzetemről. Csalódottság és némi irigység azonban gyerekként volt bennem azok iránt, akik normális családban nőhettek fel. (…) Nincs saját gyermekem, bár nagyon szerettem volna. 1995. augusztusa óta – három évet leszámítva – albérletben élek. Megjártam a hajléktalanszállót, a munkásszállót. Elég keserves életem volt. Sokszor elgondolkodom azon, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen életet kell élnem. De túléltem, és túl is fogom élni. Muszáj.

Igyekszem minden napomat úgy élni, hogy lefekvés előtt legalább egy olyan dolgot tudjak találni, amiért érdemes volt felkelnem és élnem. Ha probléma adódik, nem esem kétségbe; próbálom azt nézni, mit tanulhatok belőle. Így könnyebb túlélnem.

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

12 + 8 =

hirdetés