Hol azelőtt az angyal állt… Emlék és varázslat

Hirtelen azt gondolom, hogy ez annyira nem illik ide! A Vörösmarty téren idegen szavak színes szalagjai pörögnek a fölmelegedett szélben. Az egymásnak ütődő mondatok nem ámulni akarnak, sokkal inkább eladni, s venni.

Jó, persze szép a szándék, Radnóti emlékest a Gerbeaud-ban, a régi falak között, ahol Kugler Henrik és Gerbeaud Emil ízes tésztákról és elfolyó csokoládékról álmodtak, macskanyelvről, konyakos meggyről és persze „zserbóról”, miközben odakint egy kopott, rövid nadrágos kisfiúcska később meg arról verselt, hogy de szeretne kuglert enni.

De most már annyira másmilyen, annyira nem olyan, és a hangulatnak sincs nagyon megágyazva, hiszen odakint harsogva emelintik a sörös korsókat, bontják a bódékat az árusok, és Kugler Henrik nevére sem emlékszik jóformán senki. És akkor ide, tétován, jó szándékkal, de akkor is, Radnóti?

„…nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs….”

És tényleg. Hol vannak már az angyalok a karddal? Csend lesz hirtelen a Belvárosi Kulturális Szalonnak elnevezett térben, s egy Radnóti Miklós nevű magyar költő sorai úgy villannak meg a kistányérok és az álmosan ácsorgó poharak között, mint a kés pengéje. Lehet, hogy újfent baljós a menny fölöttünk? Lehet, hogy Radnóti az angyal a karddal? Hiszen bármennyire is viharkabát, és régi, ósdi fürdőnadrág a képeken, az a napozós fotó a hitvesével Fannival, annyira mai és annyira szépek, mint ez a néhány régi sor:

„…Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.”

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni

Távoli mondatok, mégis közeli érzés, és a hallgatás egyre inkább megül az asztalok fölött. A Radnótivá változó Oberfrank Pál nem kíméli a kinti könnyű zajokat és nem kíméli a sütemények édes gyengédségét. Magával ránt a mélybe, az ember rútságának valódiságába, s alig vesszük észre, de a tejhabos, kávé illatú estében, mire Radnóti szívéhez érünk, vérrel kevert sár szárad a fülünkön. Azzal köszön el, hogy itt Budapest szívében, nem lehet nem megrendülni, hiszen annyira közel van, amiről Radnóti beszél és amire figyelmeztet…

Aztán lent, a rozsdával behintett metrókocsiban egykedvűen nézem, ahogy a sötét szorongást elhúzza a vak mélység az ablak előtt.

 

***

1909. május 5-én született Radnóti Miklós

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 2 =

hirdetés