„Édesanya, csak most meg ne öljön!” Nagyon meg akartam felelni, próbáltam jó gyerek lenni. Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (4.)
Berta az édesanya a kis “Sorsszelítő” Piroskával
Nem nagyon emlékszem rá, hogy gyerekkoromban a szüleim előttünk bármiről beszéltek volna. Nem létezett családi kommunikáció. Parancsszavak, utasítások és tiltások hangzottak el. Olyan szinte sosem volt, hogy a család leült volna, és megbeszélt volna valamit. Kérdéssel, kéréssel meg kellett várni az alkalmas pillanatot, ami csak akkor jött el, amikor apám már túl volt egy-két pálinkán.
A bizalmas beszélgetéshez anyámból hiányzott a melegség, apám meg eleve ridegségre volt hangolva.
Hatéves koromban egyszer megbetegedtem, a falubeli orvos azt mondta, vakbélgyulladás, adott is rá valamit, de elsőre nem vittek kórházba, csak szekéren a rendelőbe. Kaptam ugyan gyógyszert, de annyira le voltam gyengülve (alapbetegségként anorexiás voltam), hogy aztán mégis bevittek. Akkor derült ki, hogy hepatitiszem van, úgyhogy mire bekerültem a kórházba, a félrekezelés miatt már alig éltem.
Három hónapra bent tartottak. Ott, a comăneşti-i kórházban tanultam meg románul. Anyám egyszer sem látogatott meg a három hónap alatt, valószínűleg azért, mert apám nem engedte meg neki, pedig annyira azért nem voltak szegények, hogy ne tellett volna buszjegyre. Szomorú voltam emiatt, de szerencsére a kórházban nagyon megszerettek.
Ott is nagyon meg akartam felelni, már akkor is a megfelelés vágya vezérelt.
Csak az érdekelt, hogy szeressenek a nővérek, ezért próbáltam jó gyerek lenni.
Csontsoványra fogytam, semmi nem ment le a torkomon, amit megettem volna, az rögtön kijött belőlem. Három hónap után közölték apámmal, hogy hazavihet, mert bár nem nagyon hittek benne, meggyógyultam.
Mintha fentről akkor is vigyáztak volna rám, mintha fogták volna a kezem. Utolsó napomon izgatottan vártam a szüleimet. Rettenetes csalódás volt meglátni apámat anyám nélkül. Hogy lehet, hogy édesanya nem jött el? Ennyire nem vagyok fontos, ennyire nem számítok? Lehet, hogy nem is hiányoztam neki? Szorongó szívvel tettem meg az utat hazáig apámmal a vonaton. Mikor otthon megláttuk egymást anyámmal, mindketten zokogtunk. Ma úgy gondolom, szüleim akkor már nagyon feszült viszonyban éltek egymással, és talán apám bűne volt, hogy nem engedte anyámat bejönni vele a kórházba.
Otthoni életem eléggé egyhangú volt, főként azért, mert a bátyáimmal nem volt közös gyerekkorom. Az idősebb bátyám hamar elköltözött, róla szinte nincsenek is emlékeim, hiszen óriási volt a korkülönbség köztünk. A kisebbiknek biztos sokat kellett dolgoznia, nyáron például kaszálni. De ha nem volt befogva valamilyen munkára, akkor sem igen foglalkozott velem. A munka miatt nem irigykedtem rá, de azért igen, hogy neki a munkához szabadság is járt: télen kimehetett síelni, ha csinált magának léceket. Én is borzasztóan szerettem volna síelni, de lánygyerek azt nem tehette. A szánkózást néha megengedték, én viszont többre vágytam: korcsolyázni akartam.
Sok mindent kértem a szüleimtől, de ők szinte mindig nemet mondtak a vágyaimra. Valamiért soha nem kaphattam meg azt, amit szerettem volna.
Nyolcéves koromban karácsony előtt azt kértem az angyalkától, hozzon nekem korcsolyát. Gyerekkorom legszebb, alig hihető pillanata volt, amikor kezembe vettem a gyönyörű, fehér korcsolyacipőt. Anyámnak biztosan nagy árat kellett fizetnie érte, el sem tudom képzelni, hogyan vette rá apámat, hogy megvegyék.
Elmondhatatlan volt az örömöm, mámorosan húztam fel a lábamra, csak egy baj volt: senki nem tudta, hogy korcsolyázni csak sima jégen lehet. A házunk egy dombon állt, a patak szépen be volt fagyva, tehát nyugodtan mehettem volna a patakra korcsolyázni, de oda nem engedtek le a szüleim. A letaposott hótól kemény ösvényen próbálkoztunk, szüleim két oldalról fogták a kezemet, de persze hiába, a korcsolya nem siklott, én meg folyton elestem. Amikor a türelmük elfogyott, egyedül is kimerészkedtem, de összevissza törtem a lábamat, tele lettem horzsolásokkal, véraláfutásokkal. Apám egy nap azt mondta, ebből elég, és soha többé nem láttam a korcsolyámat.
Anyám csak egyszer büntetett meg nagyon keményen. Csodálatos kertje volt, sok bazsarózsája, amelyeket különös gonddal ápolt. Lelkes templomlátogató katolikusként elöljáró volt a templomban, övé volt a megtiszteltetés, hogy elláthatja Isten házát virágokkal. Egyszer valami nagy ünnepség volt, több csokor bazsarózsát ígért oda az oltárdíszítésre, csakhogy előtte való nap valami furcsa sugallatra én az összes rózsáját levágtam, és elajándékoztam a szomszédoknak. Jött haza, és kereste a bazsarózsát.
– Hová lettek a rózsáim?! Mi történt a rózsákkal?!
– Odaadtam a szomszédoknak! – mondtam szinte feleselve.
Jóllehet anyám nemigen alkalmazott testi fenyítést, aznap csalánnal vert el. Egy nagy csomó csalánt összefogott, levetkőztetett pucérra, és úgy vert el. A kivirágzott csalán már nagyon csíp. Alig maradt ép bőrfelület a testemen, ez a verés mégsem fájt annyira, mert tudtam, hogy megérdemlem. Azért vert el, mert szégyent hoztam rá. Ez a szerencsétlen mindig szégyent hoz ránk! Bántam nagyon.
– Édesanya, soha többet nem csinálom, soha nem nyúlok a virághoz, csak most meg ne öljön!
Mikor már nem volt hová ütnie, abbahagyta.
Folytatjuk
A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók >>
Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.
