Utca. Jelenetek
Megbocsátás
Ha mindenkinek adnék egy ezrest, aki kéreget, naponta legalább húszezer forintot eltapsolnék. Ezért sokszor már rezzenéstelen arccal haladok el mellettük. A minap az Örs vezér téren, ahogy haladtam a fiam iskolája felé, egy néni kéregetett alig hallhatóan. Siettem, nem is értettem, mit motyog. Feltűnt gyönyörű, kötött rózsaszín sapkája, az öltözete is teljesen rendezett volt. Szóval mégis lelassítottam, visszanéztem. Senki sem állt meg, mindenki kikerülte jobbról, balról. Volt még nálam egy banán. Előkotortam a táska aljáról, és visszamentem a nénihez.
– Tessék. Szívesen adom – mondtam neki. Szégyelltem, hogy nem álltam meg azonnal. Gyorsan tovább is siettem. Láttam a hálát a tekintetében. A sarkon megint visszafordultam, és a néne mosolyogva, banánnal a kezében visszaintegetett.
Nekem meg a szívem majd beleszakadt.
„Kedvenc” hajléktalan
Szóval, oda jutottunk, hogy lassan meg kell nevezni, van-e kedvenc hajléktalanod, akinek segíthetsz. Persze nem fogadhatod be az összes embert, akik az utcára kényszerülnek, nem adhatsz mindig pénzt. Persze megpróbálhatod. Van egy ember, akinek mindig adok. A Blahán szokott ülni egy kapualjban, egy tolószékben, csendben. Nem erőszakos, nem tolakodó. Bármit adsz neki, ő biccentve, illedelmesen megköszöni. Rendezett ember, aki nem alkoholra költi az adományokat. A hajléktalanok újságjával ül ott, egymaga, szomorúan. Nekem mindig ad egy mosolyt. Egyszer megsimogattam, mert megengedte, és azt mondtam neki: sajnálom.
Azt mondta, ő is.
– Buliczka Tünde –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.