Gyerekkorom boldog, havas szentestéi
Régi decembereken, amikor még nem kellett a hóért imádságokat küldeni a felhők közé, az egyik legkedveltebb gyermeki program a hóban focizás volt. Ami abban különbözik a közönséges focitól, hogy egyrészt kicsivel biztonságosabb elesni a havas felületen, másrészt a ruházat elnedvesedése, elmocsarasodása hatványozódik, hiszen nem csupán az izzadtságot veszi föl a textília, hanem az esés-kelés következményeit is.
A hóban focizásnak egyéb jellemzői is volnának. A játék nem művelhető hatásosan a frissen esett, nagy mennyiségű havon. Ugyanis nem csupán a labda akadhat el, hanem mi magunk is az ádáz futás közben. Érdemes tehát várni, vagy egy alig forgalmas utcácskát választani, ahol előttünk már járt néhány teherautó és végigballagott Harasztovics Dönci bácsi, a mázsán fölüli hentes. Legjobb persze a bérház udvarán űzni a játékot, ahová édesanyánk is lekiálthat, mikor már elunta gőzölgését a karácsonyi halászlé.
És persze mi lehet örömtelibb annál, mikor sötétedés után, anyánk édes kántálását követően csuromvizesen fölszaladunk, meleg vizes kádba bújunk, anyánk a törölközővel vadul megdörzsöli a testünket, miközben halljuk az angyalok lépteit a szobából, ahol délután szorgosan teljesítették küldetésüket. Türelmetlenül mackóba bújunk, mert halljuk immáron a szoba felől a kicsike csengő csilingelését. És már anyánk is ott van, aki az előbb még a törölközőt forszírozta rajtunk, most viszont átszellemülten néz bele a gyertyák fényébe, szinte a fénylő billegésnek énekelve, hogy „Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj…”.
Ez a különös fényű rezgés bennem is folytatódik, a hóban focizás boldog fáradtságával vegyülve, ami maga is egy karácsonyi dallam. Akkor még nem tudtam persze, hogy mindezt szeretetnek hívják.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
