„Azt csinálok, amit akarok?” Lehet-e, kell-e nevelni a felnőtteket?
Sokat tapasztalt öcsém szerint az andragógia (felnőttképzés, a neveléstudomány egy ága) áltudomány, ugyanis a felnőtteket nem lehet nevelni, maximum idomítani. Nem kicsit kesernyés véleménye fokozottan elgondolkodtató annak tükrében, hogy a virtuális térben virtuálisan a fél világgal összeköttetésbe kerülünk, az internetes etikett (netikett) pedig egyre inkább abba az irányba megy el, miszerint „azt csinálok, amit akarok”.
A „nevelés” ugye alapvetően a gyerekek irányába hat: növelni, növekedésüket támogatni. A felnőtt – elvileg – már „készen van”, őt már nem kell növeszteni, mert meg (és fel) van nőve. Képességeiben és jogaiban – megint csak elvileg – nem áll egyik felnőtt a másik felett, hogyan is nevelhetné hát egyik a másikat?
Hogy kapcsolatainkban mégis ezt tesszük, az nem kérdés. Igaz, jó esetben ez kölcsönös alapokon nyugszik: kölcsönös beleegyezéssel, egymásra kölcsönösen hatva járulunk hozzá önmagunk és partnerünk fejlődéséhez. Néha kellemes, néha fájdalmas módszerekkel. De ha többek leszünk általa, akkor a hatásról elmondható, hogy az nevelés. Növelés – és növekedés.
Mi a helyzet azonban a virtuális interakcióinkkal? A neten, a közösségi felületeken ma nagyjából mindent lehet.
Ha valaki az érthetetlenségig pocsék helyesírással ír, ma már ciki rászólni, hogy nem mindegy, hogy „fiunk” vagy „fiúnk”, hogy nem mindegy, hogy „megsiratni” vagy „megríkatni”. Mert hülye vagy, ha nem érted, és különben is, nem tökmindegy? Ha az egyik ismerősöm posztjai csak arról szólnak, hogy épp hogy áll a láza, az emésztése, legjobb, ha hagyom, biztos van, akit érdekel, hogy az elmúlt félórában hányt-e vagy sem, és erről feltétlenül az egész világ elé tárt felületen akar tudomást szerezni. Másik ismerősöm és frissen ex-szé vált partnere egymást tépik ugyancsak nyilvánosan, már én volnék illetlen, ha szólnék, hogy ezt talán nem a nagyvilág előtt kellene rendezniük. Nem, továbblapozok, és csak csendben remélem, hogy a hálószobai részletekről nem fogok olvasni…
Aztán ott a szóhasználat. Gyerekkoromban elég szigorú volt otthon a stílus, bár hagytak gyereknek lenni, emlékszem, a határ a „hülye” és a „fene” volt, például a „franc” már nem hangozhatott el. A szomszédban az egyik családban pedig például a „rosseb” nem volt súlyos (nálunk ez még lázadó kamaszkorunkban sem merült fel!), sőt, egyik akkori játszópajtásom nagymamája, aki bírt engem, kedvesen úgy szólított: „baszkikám”. És ez tőle tényleg kedves volt, miközben otthon a „b” betűs szócsoport használata… nem is tudom, annyira irreális volt, hogy huszonsokéves koromig meg voltam győződve arról, hogy a szüleim nem is ismerik ezeket a kifejezéseket (pedig a társadalmi periférián élő gyerekeket tanították, szerintem tudnak ők olyat is, amit én tizenpár év építőipar után sem).
Mit mond a „netikett” – és érdekel-e valakit –, illendő-e beleszólni a másik szóhasználatába?
Például akkor, ha számomra egyik vagy másik szó egészen más tartalommal bír, mint a másik fél számára (ahogyan ez a kontextusból kiderül)?
Beleszólás mindig volt és mindig lesz is. Élő (értsd: nem virtuális térben létrejött) kapcsolatokban ennek érzem is létjogosultságát. Az ember igenis tanuljon meg disztingválni. Jogos azt mondani, hogy „az én házamban ne viselkedj így”, „a gyerek előtt ne beszélj így” stb., ha a másik fél nagyon eltérően szocializált. Hozzá kell tennem, ilyenkor konkrétan kell kifejezni magunkat, mert a „viselkedj rendesen”, „válogasd meg a szavaidat” nem segít annak, akinek fogalma sincs, mikor és mit tett vagy mondott „rosszul”.
Más a helyzet a virtuális térben. Főállásban sem lenne elég ideje senkinek arra, hogy minden, a szeme elé kerülő posztra reagáljon és jelezze, mely szavakat és kifejezéseket nem óhajtja látni-hallani. Neveltetésünk, világnézetünk eltérő. Az esetek többségében esze ágában sincs senkinek megbántani mást az általa leírtakkal. Ha mégis ez a szándéka, az célzott (valakinek szól), és teljesen nyilvánvaló.
A virtuális világ megmutatja, mennyire sokfélék vagyunk. És ez a sokféleség él és virul, igen, azok is, akik más értékrend, más világkép szerint élnek, mint mi. Lelki békességünk érdekében jó, ha ezt elfogadjuk, és bosszankodás, mérgelődés nélkül túltesszük magunkat rajta.
Egy lelkész ismerősöm mondta: „ha fel akarjuk fogni, mekkora Isten szeretete, azt kell először felfognunk (és elfogadnunk), hogy Isten „azt a gazembert” is szereti”. Azt is, aki máshogy mondja, aki mást ért alatta, és akinek máshol van a „csúnya szavak” határa.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
