Gyűlölködöm, tehát vagyok! Senki nem születik ilyennek. Endre története
Azt hiszem, a legtöbbünk ismer legalább egy olyan embert, aki mindig keserű, mindig boldogtalan, csupa düh, pesszimizmus, tüske és bántás.
Aki minden erőfeszítés ellenére sem válik szerethetővé, csak a rosszindulat és az undokság fröcsög belőle. A klasszikus energiavámpír, aki azt sugározza, hogy az ő feje fölött lehorgonyzott egy külön bejáratú esőfelhő… Hogy mindenkire süt a nap, csak ő rá nem.
Senki nem születik ilyennek!
Nem lesz eredendően boldogtalanságra ítélve, csak útközben válik, torzul ilyenné. Képtelenség, hogy egy kisbaba, egy kisgyermek ne kacagjon… Bár Endrével ezt hitették el a szülei. Hogy világéletében mogorva, ádáz kiskölyök volt, hogy hiányzott belőle az öröm képessége – és összeszaladtak a szomszédok, ha hajlandó volt elmosolyogni magát.
Nehéz kereszt, pokolian nehéz útravaló ez. És Endre még 35 évesen is cipelte ezt a keresztet. Hozzánőtt. Elviselhetetlen természetű ember volt tele dühvel és betegségekkel.
Akkor jött el hozzám, amikor már a többedik orvos mondta neki azt, hogy nincs újabb diagnosztizálható betegsége, „érje be” a magas vérnyomással, a pajzsmirigy alulműködéssel, a gerincsérvvel, és a hét éve diagnosztizált klinikai depresszióval… Az átmeneti lebénulásai és fantomfájdalmai lelki eredetűek. Nincs több CT, nincs több MRI, nem kell tumor marker, nem kell sclerosis multiplex teszt – járjon utána a saját történetének, hagyja az orvosozást!
Endre nem szerette az embereket, nem szerette a lakását, nem szerette a munkáját, nem szerette a nyarat, gyűlölte a telet, nem volt párkapcsolata, a családjával harcban állt, barátai nem voltak, a kollégáival nem járt össze… Ezen a ponton kezdtük a munkát. Sok időbe telt, mire hajlandó volt másról is beszélni, mint hogy ki bántotta aznap, kiben csalódott, hol verték át, ki nézte hülyének, ki gyalogolt át rajta, hogy mennyire rossz hely a világ, hogy „minekélazember”. Nehezen lépett át ezen a működésmódon, hisz nem ismert más energianyerési formát.
Viszont fergeteges humorérzéke volt – az az igazi cinikus, fekete humor – és rajongtak érte a gyerekek is. Mivel az ő ösztöneik csalhatatlanok, egyértelmű volt, hogy a vitriolos arckifejezés mögött ott rejtőzködik az igazi Endre, aki valahol útközben felejthette el a nevetést.
Aztán lassan, lassan megérkeztek Endre gyermekkori történetei is. Letaglózó események, amiket addig képtelen volt felszínre hozni, és kézbe venni.
Endrét ugyanis módszeresen verték a szülei. Mindketten, felváltva, indok és magyarázat nélkül. Csak akkor hagyták abba, mikor a kisfiú 10 évesen furcsa tünetekkel kórházba került, és átmenetileg lebénult. Kiderült, hogy agyi cisztái vannak. A szülei megijedtek, mikor az ideggyógyász megfenyegette őket a gyermekvédelemmel – de Endre élete ezután sem változott lényegesen. Csak a fejét már nem ütötték többé… Viszont pocskondiázták, becsmérelték, büntették, elbizonytalanították, kigúnyolták. És hiába lett Endre felnőtt ember, az otthonról kapott mintát vitte tovább.
Bántotta, elbizonytalanította, pocskondiázta magát, és minden nap bizonyította a világnak, hogy ő nem szerethető. Azt zsarolta ki az emberekből a viselkedésével, amiről azt hitte, hogy jár neki. Amit az édes szülei sulykoltak belé.
Aztán a segítő beszélgetések során valahogy lassan fogyni kezdett belőle a düh. Fogyni kezdtek a testi tünetei, a beszedendő gyógyszerei. És gyarapodtak az örömteli pillanatok; mintha zsugorodni kezdett volna az a fránya, külön-bejáratú esőfelhője! Aztán megérkezett a belátás, hogy csak egyetlen lehetősége van: szeresse saját magát és a maga történetét minden vacakságával és csalódásával együtt ahhoz, hogy el tudja siratni és el tudja engedni.
Sikerült. Endre ma már nem depressziós, és nem vállalati jogászként dolgozik, hanem bántalmazott gyerekek ügyeit képviseli. A humora a régi. És van egy kisfia, aki rajong az édesapjáért.
Nyitókép: Nur Hikmat, Pixabay
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
