Fogd a kezem anya, és menjél innen! Hogyan éljük túl a dackorszakot?
Végre lett gyerek. Túléltük az első suta heteket. Aztán elmúltak a hasfájós hónapok. Lement a fogzás nagy része. Kinőtte a rosszalvást is úgy-ahogy. Akaratos és keményfejű az elejétől kezdve, de sebaj, szülőként ez most melós, később annál jobban boldogul majd az életben.
De a dackorszak?! Atyaég! Ha fellapozom az Okos Könyvet, azt olvasom, hogy ilyenkor „gyakorolja az akaratát, az én-erejét, ami nagyon fontos lesz ahhoz, hogy serdülőként, felnőttként önálló döntéseket tudjon hozni… Feszegeti a határokat, hogy megtudja, meddig mehet el. Még nincs érzelmi egyensúlya. Hajlik az abszolutizmusra, és kis diktátorként viselkedhet.”
Értem én, hogy létfontosságú számára az akarás gyakorlása. Hogy kell neki a korlát… De hogy ezek a korlátok még változzanak is a szituációk és a gyerekem képességeinek függvényében? Legyek következetes, és egyidőben rugalmas?
Ez kéne, hogy legyen a jó hír?
Évekig küzdöttem a gyerekért, most meg küzdök a gyerekkel?! Úgy érzem magam sokszor, mint egy katasztrófafilm akaratlan főszereplője. Mint az az utas, aki békésen ücsörög a repülőn a sós mogyijával egy jó könyvbe temetkezve, aztán kitör a pánik, zuhanni kezd az egész miskulancia, és őt berángatják a pilótafülkébe, hogy mentse meg a gépet. Pedig az égvilágon semmi köze az ott lévő millió kapcsolóhoz, karhoz és gombhoz. Időnként épp ennyire vagyok felkészült és találékony ahhoz, hogy megtaláljam a fiamon a „biztonságos landolás” kioldót.
Ez valóban kötelező az egészséges személyiségfejlődéshez? Tulajdonképpen a gyerekéhez, vagy az enyémhez? Valamilyen karmikus restanciáról szólhat a dolog. Egy előzőéletbeli rondaság miatt nyújthatják be nekem az égiek a számlát ennyire durva módon. Itt lehet a fejlődés kulcsa elásva, amikor a gyerekem élethűen alakítja a többszörös személyiséget. Dr. Jekyll Mr. Hyde-dal hajnali hatkor felbukkan az előszobában és egymással vitatkozva ugrálnak a kialvatlan idegeimen.
Fogd a kezem anya, és menjél innen!
Kérek kakaót, de nem iszom meg. Ne vidd el, megiszom! Nem iszom! Ne vidd el! Inkább almalevet kérek…
Nem nézem a kukásautót! Nem is nézek oda!
Nem is szeretsz!
Nem vagyok okos!
Ne mondjál ilyet anya!
Nem leszek a barátod!
Dühös vagyok!
Nem bírok viselkedni, és nem is akarok!
Nem! De!
NEM AKAROK AKARNIII!
Azt hiszem, neki is nehéz… Ellene menni annak, amire vágyik – leszavazni a játszóházat, a Verdákat és a Túró Rudit, tökéletes önszabotázs.
Aztán elszáll a „dürgőfelhő” és odasutyorogja, hogy
„Anya, elmesélheted nekem az Altatót, hogy örüljél.”
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
