Fogd a kezem anya, és menjél innen! Hogyan éljük túl a dackorszakot?

Végre lett gyerek. Túléltük az első suta heteket. Aztán elmúltak a hasfájós hónapok. Lement a fogzás nagy része. Kinőtte a rosszalvást is úgy-ahogy. Akaratos és keményfejű az elejétől kezdve, de sebaj, szülőként ez most melós, később annál jobban boldogul majd az életben.

De a dackorszak?! Atyaég! Ha fellapozom az Okos Könyvet, azt olvasom, hogy ilyenkor „gyakorolja az akaratát, az én-erejét, ami nagyon fontos lesz ahhoz, hogy serdülőként, felnőttként önálló döntéseket tudjon hozni… Feszegeti a határokat, hogy megtudja, meddig mehet el. Még nincs érzelmi egyensúlya. Hajlik az abszolutizmusra, és kis diktátorként viselkedhet.”

Értem én, hogy létfontosságú számára az akarás gyakorlása. Hogy kell neki a korlát… De hogy ezek a korlátok még változzanak is a szituációk és a gyerekem képességeinek függvényében? Legyek következetes, és egyidőben rugalmas?

Ez kéne, hogy legyen a jó hír?

Évekig küzdöttem a gyerekért, most meg küzdök a gyerekkel?! Úgy érzem magam sokszor, mint egy katasztrófafilm akaratlan főszereplője. Mint az az utas, aki békésen ücsörög a repülőn a sós mogyijával egy jó könyvbe temetkezve, aztán kitör a pánik, zuhanni kezd az egész miskulancia, és őt berángatják a pilótafülkébe, hogy mentse meg a gépet. Pedig az égvilágon semmi köze az ott lévő millió kapcsolóhoz, karhoz és gombhoz. Időnként épp ennyire vagyok felkészült és találékony ahhoz, hogy megtaláljam a fiamon a „biztonságos landolás” kioldót.

Ez valóban kötelező az egészséges személyiségfejlődéshez? Tulajdonképpen a gyerekéhez, vagy az enyémhez? Valamilyen karmikus restanciáról szólhat a dolog. Egy előzőéletbeli rondaság miatt nyújthatják be nekem az égiek a számlát ennyire durva módon. Itt lehet a fejlődés kulcsa elásva, amikor a gyerekem élethűen alakítja a többszörös személyiséget. Dr. Jekyll Mr. Hyde-dal hajnali hatkor felbukkan az előszobában és egymással vitatkozva ugrálnak a kialvatlan idegeimen.

Fogd a kezem anya, és menjél innen!

Kérek kakaót, de nem iszom meg. Ne vidd el, megiszom! Nem iszom! Ne vidd el! Inkább almalevet kérek…

Nem nézem a kukásautót! Nem is nézek oda!

Nem is szeretsz!

Nem vagyok okos!

Ne mondjál ilyet anya!

Nem leszek a barátod!

Dühös vagyok!

Nem bírok viselkedni, és nem is akarok!

Nem! De!

NEM AKAROK AKARNIII!

Azt hiszem, neki is nehéz… Ellene menni annak, amire vágyik – leszavazni a játszóházat, a Verdákat és a Túró Rudit, tökéletes önszabotázs.

Aztán elszáll a „dürgőfelhő” és odasutyorogja, hogy

„Anya, elmesélheted nekem az Altatót, hogy örüljél.”

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

13 − 3 =

hirdetés