Bársonyvirág meséje. Egy korábban elhanyagolt, bántalmazott kislány története
Bársonyvirág egy korábban elhanyagolt, bántalmazott kislány, akit két évesen örökbe fogadtak, és kitartóan bizonyították neki a szerethetőségét. A kicsi lány történetét sok évvel ezelőtt az örökbefogadó édesapja mesélte el nekem. Bársonyvirág ma már cseperedő kamasz, és változatlanul szereti elolvasni az ő gyógyító meséjét.
Bársonyvirág, a láthatatlan kislány
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki láthatatlannak született. Volt kezecskéje, lábacskája, pici arca, de az emberi szemek számára mindez láthatatlan.
Ezért történt, hogy senki nem vette észre a születését, és senki nem tudott a létezéséről sem. Nem figyelték a sírását, nem óvták az első lépéseit, nem vették észre, ha lázas és beteg, nem fésülgették a haját, és nem hallották a szavait. A kicsi lány nagyon szerette bőrén a virágszirmok simogatását és ezért adta magának azt a nevet, hogy Bársonyvirág.
Amikor őszbe fordult a rét, a hajnali derek csípésére eltűntek a mező virágai. Mire lehullott a hó és az utolsó kismadarak is elhagyták a tájat, Bársonyvirág teljesen magára maradt. Nap, nap után nézte a nagy fehérséget és egyre nehezebben tudta felidézni bőrén a pillangók érintésének emlékét. Bársonyvirág egyre kevésbé hitte, hogy a világon lesz olyan ember, aki valaha megpillantja őt, és lassan kételkedni kezdett abban, hogy ő létezik egyáltalán.
Amikor már csak maroknyi elemózsiája maradt, nagy tettre határozta el magát. Eldöntötte, hogy útra kel, és addig megy, míg nem talál valakit, aki megmondja, miként legyen látható. Vászonba kötözött néhány megmaradt almát, diót és kökényszemet, majd nekivágott a rengetegnek.
Az első nap végére elfogytak az almái. A második nap feltörte az összes diót. A harmadik napon pedig már csak fanyar kökényszemeket talált tarisznyája alján.
Estére kicsi Bársonyvirágnak csikart a hasa az éhségtől, fázott és rettenetesen elfáradt. Egy nagy fa törzséhez kucorodott a sötét erdőben, és érezte, hogy ereje végén jár.
Ahogy forró könnycseppek gurultak láthatatlan kis arcán, feltámadt a szél. A felhők közül előbukkant az ezüstszínű Hold és fényénél Bársonyvirág könnyei felszikráztak a havon. Úgy világítottak, mint megannyi pici mécses!
Bársonyvirág felegyenesedett ültében és ámulva nézte a fényeket… Majd észrevett egy nagyobb fényt, mely a fák mélyéről jött. Fáradt kis lábai megmozdultak és a nagy hóban lassan tovább vitték őt.
Egy kedves kis házikóhoz ért. Amikor félve bekopogott, az ajtó azonnal kinyílt és barátságos meleg áradt ki rajta. Egy ezüst hajú tündér nyitott neki ajtót, aki megfürdette, megetette, és meleg ágyba dugta Bársonyvirágot. Amikor betakargatta őt, azt mondta.
– Kicsi Bársonyvirág, tudom, hogy miért keltél útra. Meg akarod tudni, hogyan válhatsz láthatóvá az emberi szemek számára. A titok az, hogy ehhez simogató szülői kezeket kellenek. Találnod kell egy olyan anyukát és apukát, akik bár nem látnak téged, mégis érzik, és elhiszik, hogy ott vagy, és hogy az ő kislányuk vagy. Azt sajnos nem tudom, hogy őket hol találhatod meg, de holnap megmutatom az utat az aranyhajú nővéremhez, hátha ő többet tud segíteni neked.
Reggel Ezüsttündér végighúzta kezét a haján, belefújt a tenyerébe, és az ezüstszikrák kirajzolták az erdei ösvényt a nővéréhez. Meleg kabátot adott a kislányra, kenyeret és gyümölcsöt tett a tarisznyájába, majd jó szerencsét kívánt neki, és útnak indította.
Bársonyvirág estére ért Aranytündér otthonába, aki már várta őt.
– Hallottam egy kedves királyról és királynéról – mondta neki a tündér – akik nagyon régóta várják már, hogy gyermekük legyen. Ők egészen biztosan érezni fogják, ha megérkezel hozzájuk, még akkor is, ha nem látnak. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy merre találod a birodalmukat, de nővérem, a gyémánt hajú tündér talán bölcsebb nálam. Holnap megmutatom neked a hozzá vezető utat.
Megfürdette, megetette, és aludni vitte a kicsi lányt. Reggel Aranytündér végighúzta a kezét a haján, belefújt a tenyerébe, és az arany szikrák által megmutatott ösvény szélén elbúcsúzott Bársonyvirágtól.
Gyémánttündér nagyon messze lakott, és a kislány már alig mozgott a fáradtságtól, mire odaért. A legidősebb tündérnővér meleg fürdőt készített neki, illatos olajjal kente be fáradt kis lábait, és amikor lefekvéskor megcsókolta a homlokát, azt mondta neki.
– Nagy bátorság és erős szív kell az utadhoz Bársonyvirág, de neked mindkettő meg van. Holnap megmutatom neked az utat a királyhoz és királynéhoz, akiknek szerető simogatásától láthatóvá válhatsz.
Reggel Gyémánttündér végighúzta a kezét a haján, és belefújt a tenyerébe, hogy a szikrák megmutathassák az ösvényt Bársonyvirág leendő szülei felé.
Búcsúzóul így szólt hozzá:
– Tudnod kell, hogy nem lesz könnyű dolga egyikőtöknek sem. Annak ellenére, hogy nem látnak, a királynak és a királynénak három teljes évszakon keresztül minden nap meg kell simogatniuk téged ahhoz, hogy a varázslat megtörténjen. Sok türelem, kitartás és hit kell ahhoz, hogy az ő kicsi hercegnőjükké válj. Most indulj, és járj szerencsével.
Bársonyvirág elindult és addig ment erdőn, hegyen és réten át a gyémántösvényt követve, míg egy fehér fallal körülvett városba nem ért.
Besétált a városkapun és óvatosan lépkedett a palota felé. Kedves embereket és derűs hangulatú házakat látott mindenfelé. A várost egy széles folyó szelte ketté, és Bársonyvirág a híd túloldalán meglátta a palotát.
Nem volt túl nagy palota, és fegyveres katonák sem őrizték a kapuját. Az udvaron a király lovat patkolt a kovácsokkal, a királyné pedig a többi asszonnyal együtt dagasztotta a kalácsot a nagy konyhában. Újévi ünnepségre készültek a birodalomban.
Bársonyvirág egy sarokban meghúzódva csendesen nézte őket, míg le nem ment a nap.
Amikor alkonyodni kezdett, az emberek hazamentek, az udvar elcsendesedett és a kis palotában lámpát gyújtottak.
Bársonyvirág elbizonytalanodott, de azután lenézett a cipőcskéire, és mikor orrukon felfedezett még néhány gyémántszikrát az őt idevezető ösvényről, minden bátorságát összeszedve belépett a kapun.
Odabenn finom illatok és meleg fények fogadták.
Lélegzetét visszatartva ment be a király és a királyné szobájába, és a kandalló melletti zugba kucorodva várni kezdett.
Azt egyik tündér sem mondta meg neki, hogyha ideér, mit kell tennie…
Valószínűleg legyűrte őt a fáradtság, mert halk beszélgetésre ébredt.
– Holnap egy másik év kezdődik – mondta a királyné – és valamiért azt érzem, hogy a jövő év nagyon jó lesz. Olyan finom, meleg készülődés van a szívem körül.
A király mosolyogva magához vonta őt, finoman megsimogatta a haját és azt válaszolta:
– Ma délután én is másképp éreztem magam. Mintha több lenne bennem, mint a holnapi mulatságra való készülődés öröme.
Egymás szemébe néztek, és egyszerre bólintottak.
– Igen – mondta a király – azt hiszem, jövőre tényleg itt lesz már velünk a gyermekünk.
– Tudom, hogy bolondságnak tűnik, de engedd meg nekem kedves uram – szólt a királyné – hogy tegyek az asztalkára a frissen sült kalácsból. Mintha a kislányunk már itt lenne.
– Hát persze Szívem, tegyél! – mondta a király és derűsen készülődött a lefekvéshez, míg párja lobogó köntösben a konyha felé szaladt.
Bársonyvirág ezalatt levegőt is alig mert venni, nehogy megtörje ezt a varázst. Nagyon jól érezte magát ebben a szobában és nagyon tetszett neki a királyi pár. Teljes szívéből azt kívánta, hogy az ő hercegnőjük lehessen!
A kaláccsal visszatérő királynét meglátva nem bírta tovább, és vékony hangocskáján megszólalt:
– Itt vagyok…
A király egy csapásra kint termett az ágyból és feleségét magához húzva dermedten fordultak a hang irányába.
– Itt vagyok…
Bársonyvirág hangját eddig emberi fül még nem hallotta meg, ezért ő maga is rettenetesen meglepődött, hogy észrevették őt. Olyan nagy melegség árasztotta el kis szívét, hogy azt hitte, ki sem bírja.
A királyné könnyes szemekkel guggolt le oda, ahonnan a pici hang jött, kitárta karjait és magához vonta a remegő, láthatatlan kicsi testet. Mellé guggolt a király is és megsimogatta Bársonyvirág haját. Egyszerre nevettek és sírtak mind a hárman, és hosszan, hosszan beszélgettek, miközben felragyogtak a csillagok a téli égbolton.
Az Ezüst, az Arany és a Gyémánthajú Tündér otthonának ablakában táncolni kezdett a gyertyafény, innen tudták a Tündérek, hogy Bársonyvirág szülőkre és otthonra talált.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.