A gyermekvédelem legszebb arca: nevelőszülőnek lenni. Az SOS Gyermekfalvakról

Hogyan tudja egy gyerek a lehető legkevesebb érzelmi sérüléssel megúszni azt, ha kiemelik a családjából? Magyarországon már régóta működik a nevelőszülőség intézménye: a gyerekek, ha szerencséjük van, nem gyermekotthonba, hanem nevelősülőkhöz kerülnek. Nehéz hivatás ez, ők úgy válnak tulajdonképpen a gyerek szüleivé, hogyha rendeződik a család helyzete vagy esetleg örökbefogadásra kerül sor, akkor el kell tudniuk engedni a gyereket és neki is őket.

Hogyan lehet patikamérlegen kimérni azt a szeretetmennyiséget, ami nem túl sok, de nem is kevés, pont egy olyan gyereknél, akinek nagyobb szüksége van a szeretetre, mint bárkinek a világon. Hogyan lehet kötődést kialakítani úgy, hogy a gyerek felnőttként majd képes legyen erre, de közben megmaradjon az elválás lehetőleg minél fájdalommentesebb lehetősége, és a gyerek szívében az első helyen az édesanyja álljon? Jól érezze magát a nevelőszülővel, boldog legyen, de ha el kell menni, örüljön annak is. Lehet ezt egyáltalán szabályozni?

Magyarországon először 1986-ban, Battonyán alakult SOS Gyermekfalu, a nemzetközi szervezet ma már négyszáz gyereknek nyújt szerető otthont, Kecskeméten, Orosházán és Kőszegen a gyermekfalvakban vagy olyan nevelőszülőknél a közelben, akik a saját házukba fogadták be a rájuk bízott gyerekeket.

Láthatóan családként működő egységek születnek ilyenkor, vannak nevelőszülő-párok és nevelőanyák is, és sok olyan gyerek, akiről már az elején tudni, hogy a szülők helyzete valószínűleg nem fog rendeződni, de tartják a kapcsolatot a gyerekekkel, vagyis nem lehet őket örökbeadni. Ez egy légüres tér, egy olyan köztes állapot, amiben a gyerek egy életre szóló szeretethiányt szerez egy nagyobb gyerekotthonban – a szeretet- és figyeleméhség pedig felnőttkorban kihasználhatóvá teszi ezeket az embereket, többek között ezért is kerülnek ki nagyobb arányban prostituáltak a gyermekotthonokból, mint a családban nevelkedett fiatalok közül. A kötődés nehézségei szintén problémát okoznak a későbbi életükben.

Viszont nevelőszülőknél jobb a helyzet. Egy gyermekfaluban általában 5-7 gyerek van egy házban, persze, nagy a mozgás, vannak sikertörténetek, amikor a gyerekeket sikerül visszagondozni a szülőkhöz, a nagyok pedig 18 évesen az Ifjúsági Házba kerülnek, és jönnek újak a helyükre: pár hónapos csecsemők vagy akár 17 évesek. Az SOS Gyermekfalvaknál pedig nemcsak a nevelőszülő a segít, hanem egy egész kis csapat, fejlesztőpedagógusok és pszichológusok, illetve a nevelőszülőket is folyamatosan képzik arra, hogyan kell kezelniük kritikus nevelési helyzeteket és mit kezdjenek a szexuális abúzust elszenvedett vagy bántalmazott gyerekekkel.

Szükség is van erre a háttérre, hiszen a gyerekek általában traumatizálva érkeznek a falvakba, minimum a családból való kiemelés élményéből fakadóan, de előfordul, hogy a szeretteik bántalmazták őket. A gyerekek élete itt felnövekedve általában sínre kerül, egy nemrégiben készült felmérés szerint nagy részük dolgozik és párkapcsolatban él, gyerekei vannak, rendezett az élete, amivel ő maga is elégedett, és legtöbbjük utólag jó döntésnek tartja, hogy kiemelték őket a családjukból. Persze van azért ellenpélda is: a szeretet sokszor nem elég, sőt, a pszichológus és a fejlesztések sem.

Hogy mi lehet a siker titka?

Vannak olyan gyerekek, akik pozitívan tudják magukba építeni azt, ami történt velük, a negatív élmények hatását is meg tudják fordítani, erőt merítve belőlük. De ezt akarni is kell, ahogy egy nevelőszülő idéz egy mondást: a lovat el lehet vinni a folyóhoz, de nem lehet rávenni, hogy igyon.

Minél kisebb korban kerülnek a rendszerbe, annál könnyebb velük bánni, de a kamaszokkal nehezebb, mert számukra már a társaik véleménye számít, és ezek a gyerekek az átlagnál sokkal inkább meg akarnak felelni, ezért befolyásolhatóbbak. Az ifjúsági házban, ahová tizennyolc évesen kerülnek, pedig kisebb a kontroll, úgy érzik, most már mindent lehet. Az is egy másik nagy kérdéskör, hogy manapság a gyerekek nem készek még az önálló életre tizennyolc évesen, márpedig a rendszer addig biztosít egyfajta családot, utána is fogják a kezüket, de az már nem ugyanaz.

– Volt olyan gyerekem, aki csak egy évig élt velünk, volt olyan is, aki tizenévig – mesél Molnár Ildikó, aki tizenöt éve nevelőszülő és összesen 25 gyerek volt nála. – Most hatot nevelek. Az elején természetesen elutasítanak, nagyon finoman lehet közelíteni hozzájuk. Sokat beszélgetünk a helyzetükről, újra és újra, általában egy idő után megnyílnak és biztonságban kezdik magukat érezni, elfogadják a helyzetet. Csak egy kislány volt, aki nagyon sokat sírdogált, és hónapokon keresztül csak a szükségleteit közölte, ő egy év után azonban haza is mehetett. Azon vagyok, hogy jól érezzék magukat a gyerekek, habár nem vagyok engedékeny. A közös kirándulásokat, élményeket tartom nagyon fontosnak, úgy gondolom a szép emlékekből egész életükben erőt meríthetnek.

A testvéreknek általában jóval könnyebb, miután ők legalább együtt maradhatnak. Az is elfordul a nagyobbak esetében, hogy eleve úgy látják, jobb helyzetbe kerültek. Volt rá példa, hogy vissza tudtak menni a családjukhoz, volt két szülő, akik a hajléktalan szállóról küzdötték fel magukat és visszakaphatták a gyerekeket.

– A hazagondozásra mindig időben felkészülünk, a gyerekkel együtt, szinte mindig örülnek, hogy hazamehetnek, ezzel nincs probléma. Egy eset nagyon érdekes volt, az anya éppen azért szedte össze magát, mert a gyerekek kezdtek elfordulni tőle. Egy testvérpárról volt szó, nagyon kicsi korukban kerültek ide, teljesen elhanyagolva. Az anyjuk sokáig nem is látogatta őket, aztán egyszer csak megjelent, minden bejelentés nélkül, így a gyerekeket sem tudtam felkészíteni. A nagyobbik megismerte, de nem szaladt oda hozzá, csak mosolygott, a kicsi azonban teljesen közömbös volt. Még számomra is félelmetes volt a jelenet. Amikor az anya rájött, hogy a kicsit elvesztette, megfordult az egész folyamat, egyre többet látogatta őket, majd egy hosszabb folyamat után átraktuk őket együtt egy anyaotthonba, és onnan el tudták kezdeni az életüket – mesél egy szívszorító történetet Ildikó.

Náluk nagyon családias a hangulat, a kicsik, akárcsak egy családban, éjszaka átmászkálnak a nevelőszülőhöz, ünnepekkor vagy csak a hétvégén hazajönnek a nagyok, sokszor itt alszanak, és beállnak játszani a kicsikkel: SOS-testvérekké válnak újra. Ez azért is jó, mert az újak is látják az erős kötődést. Van, aki akkor jön, amikor bajban van és feltöltekezik itt egy kicsit, ahol valaha jól érezte magát.

– Nem tartom a kapcsolatot mindegyik gyerekkel, de nem tudok egyről sem, aki lecsúszott volna. Legtöbbjüknek párkapcsolata is van. Most egy fiú miatt aggódom, nemrég ment el ment el, kerestünk neki iskolát, kollégiumot is szereztünk, de sehol sem jelent meg, hazament az apjához, aki alkalmi munkákra viszi magával. Még nem szerzett szakmát, és aggódom, hogy nem is fog, az anyja pedig mentálisan terhelt – meséli Ildikó.

Ő megszereti a gyerekeket, és ezt folyamatosan mondja is nekik, de arra nagyon figyel, hogy ne hívják anyának.

– Most voltam szabadságon, és amikor hazajöttem, a kicsi megállt a bejárati ajtóban, széttárta a kezét és azt kiáltotta: Édesem! Tündéri volt – meséli Ildikó.

Az 56 éves Balogh Margit 2001 óta nevelőszülő, nála általában hosszabb ideig vannak a gyerekek – így alakult -, néha csak három-négy évig, de általában tíz-tizennégy éven keresztül neveli a gyerekeket, az egyiket nyolc hónaposan kapta: most tizenhat éves. De volt arra is példa, hogy egy anyuka négy év után tudta visszafogadni a gyerekeit.

– A gyerekek mindig haragszanak az elején, és ha belül dühösek, az rajtam csapódik le. Sok-sok beszélgetés után azonban kikopnak az eredeti problémák, témák. Van olyan gyerek, akit tíz éve nevelek, és még mindig dühös, még mindig a sérelmeit dédelgeti és azokból indul ki. Más pedig a lehetőségeiből indul ki, azokra épít. Ez személyiségfüggő is – mondja Margit.

– Mindegyiket nagyon szeretem, volt, akit majdnem örökbe fogadtam, ugyanis vele nem tartotta a kapcsolatot az anyja. Szerintem meg lehet találni azt a vékony határvonalat, azt a kettősséget, hogy nem a vér szerinti gyerekem, ha már régóta nevelem és szeretné, hagyom, hogy anyának szólítson. Nem tudnám ezt másképp csinálni, nem tudok 24 órában dolgozni. De eközben nem csorbítom a gyerekek édesanyjuk iránt érzett szeretetét A gyerekek egyébként is érzik, ki a vér szerint szülőjük, mindig reményekkel mennek látogatóba, haza. Mindig az édesanyjuk az első a lelkükben, akkor is ha nem látták őt tíz éven át.

Képek: SOS Gyermekfalvak. Nevelőszülők láthatók a fotókon a rájuk bízott gyermekekkel

Fehérváry Krisztina

Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő

Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.