„Millióim vannak, mégis úgy működöm, mint egy kétéves kis görcs a homokozóban.”

„Millióim vannak, mégis úgy működöm, mint egy kétéves kis görcs a homokozóban…” István így foglalta össze a problémáját, amikor eljött hozzám.

István betöltötte a negyvenet, felsővezetői pozícióban dolgozott, és hatalmas befektetések felett döntött. Magánélete nem volt, sem tartós párkapcsolata – nem is vágyott családra igazán. Ideje sem lett volna rá… Mert István szeretett mindent egy kézben tartani; a saját kezében, a saját szeme előtt.

Ez egész jó volt addig, míg az egyetemi klub eseményeit szervezte. Vagy amikor egy innovatív, néhány fővel dolgozó céggel lépett be a piacra, ahol ő volt az ötlet kitalálója, és a cég alapító ügyvezetője. De 10-15 évvel később, az egyre növekvő, terjeszkedő, ráadásul fúzió előtt álló vállalatnál ez már tarthatatlan volt. István szakmailag maga, és a cége alatt vágta a fát, emberileg pedig elviselhetetlen tudott lenni.

Elméletben tudta, hogy fontos jó szakemberekkel körülvennie magát – hisz nem érthet mindenhez –, ezért nagy tehetségű, jó szakmai hátterű kollégákat toborzott maga mellé. A közös munka elején csodás jövőképet vázolt fel, amit majd együtt valósítanak meg. „Csapatmunka, újítások, elkötelezettség, mindenki érezze magáénak a céget és tegye hozzá a tehetségét a bevételnöveléshez, hogy ki is vehesse a pénzét majd belőle…” Ezt képviselte szóban, mégsem volt képes átruházni a döntést és az adott területek irányítását a választott embereire. Szárnyalásra biztatta, majd gúzsba kötötte őket. Újító ötleteket várt, mégis keserű féltékenység öntötte el, ha letettek ilyet az asztalára.

Kiszámíthatatlan volt; egy rapszodikus zsarnok, aki mindent megengedett magának, anélkül, hogy tekintettel lett volna bárkire. Egyik nap ő volt a karizmatikus vezető, más napokon pedig a bohóckodó kamasz, aki szétviccelődte a vezetői megbeszélést. Vagy érzékeny, őszinte férfi, aki megnyílt, megmutatta a félelmeit, történeteket osztott meg önmagáról, meglágyítva mindenki szívét maga körül, egy napra rá azután minősíthetetlen hangnemet használó főnök úrrá változott.

Sajnos sok, Istvánhoz hasonló ember van, akiket a saját pénzük és ötletük tett cégvezetővé, de nem mérik fel az ezzel járó érzelmi-anyagi felelősséget, és nem tanulják meg a jó vezető eszköztárát sem. Istvánt két dolog motiválta a változásra: egy gyermekkori jó barát, aki soha nem ijedt meg István indulataitól, dühétől, és a szemébe merte mondani, hogy nagyon rosszat tesz neki a hatalom. A másik a céggel társulni vágyó nagyvállalat ügyvezetője, aki néhány tárgyalás után közölte, hogy István működése és viselkedése a nemzetközi piacra való kilépésnél elfogadhatatlan. Ez a két visszajelzés valahogy jó pillanatban ért oda Istvánhoz, és hatott. Megrendült; elképesztően megbántódott, megsértődött – de aztán „felnőtt üzemmódra” váltott és segítséget kért.

Akkor hangzott el a fent idézett, ominózus mondat, amikor rájött, hogy épp úgy viselkedik, mint egy dackorszakos, osztozkodni képtelen 2 éves. Magáénak akarja az egész homokozót, az összes vödröt és lapátot, de megrémül, ha játszótársak nélkül marad. Basáskodik a gyengébbekkel, de nem szereti látni a félelmet az arcukon, mert rossz embernek érzi magát tőle.
Hatalom, határok, önuralom… E mentén indult Istvánnal a dolgozás.

István apja fontos ember volt, aki állandóan utazott és szinte mindig távol volt. De abban sem volt sok köszönet, ha hazaért. Elnyomó, zsarnoki és türelmetlen apaként sem teret, sem jó mintát nem adott a fiának. István édesanyja pedig szorongó, gyenge asszony volt, aki az első pillanattól kezdve megrémült a magáétól teljesen elütő temperamentumú, indulatos kisfiától.

A gyerekeknek nagyon nagy szükségük van a hatalomra.

Folyton azt próbálgatják, meddig mehetnek el, meddig feszíthetik a húrt a szüleikkel szemben. A gyerekekbe be van építve a hatalomért való versengés – veleszületett ösztönük sarkallja őket erre. Viszont még éretlenek, ezért a maguk módján, és azonnal kell nekik, ami kell.

Istvánnál ez a rész várt átírásra. Nem tanult önuralmat, nem tanulta meg egészséges mederben tartani az érzelmeit és olyan volt, mintha felnőttként, a szülei helyett az őt körülvevőknek tette volna fel újra meg újra a kérdést: „na, erre mit léptek?”

A nyitókép illusztráció

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × 4 =

hirdetés