Szívünkben örökké

„Vajon a 21. század második évtizedének vége felé valóban annyira belefásultunk a nonstop rohanásba, a mókuskerékben való folyamatos pörgésbe, a mindennapi túlélési szituációkba és az állandó stresszbe, hogy beszűkül az agyunk, és nem látunk semmit azon kívül, amit látni akarunk? És erre „kedvenc közösségi oldalunk”, a Facebook még csak ráerősít. Egyre inkább az az érzésem, hogy a kérdésre a válasz: igen.” Szűcs László jegyzete.

Apám ma lenne 67 éves. Azonban egy súlyos betegség miatt lassan négy éve, hogy nem lehet köztünk. A 20. század közepén született, ahogy ő fogalmazott, „halmozottan hátrányos helyzetűként”. Mindig rácsodálkozott a technika nagy vívmányaira, az automata mosógépre, a színes televízióra, a digitális fényképezőgépre, az internetre és természetesen a Facebookra is. Bár először azt sem tudta, mit jelent a kifejezés: „közösségi oldal”, szép lassan megtanulta használni, s egyre több, hozzá hasonló, a digitális világot tanuló (ismét az ő szavajárását idézem: „félanalfabéta”) ismerősével, barátjával vette fel a kapcsolatot. Tetszett neki a közösségi háló nyújtotta milliónyi lehetőség.

Így aztán halála után kegyeletből (néha elgondolkodom azon, hogy vajon nem lustaságból-e) nem kértem a Facebookot, hogy apám személyes profiljából kegyeleti oldalt csináljanak. Az az érzés volt bennem, hogy ezzel a lépéssel elvágnám az egyik utolsó kapcsot, ami emlékét még ehhez a világhoz köti, így hagytam mindent a régiben.

Ma már tudom, mégis meg kellett volna tennem.

Három évvel ezelőtt, a halála utáni első július 31-én még nem akadtam ki annyira azokra az ismerőseire, akik boldog születésnapot kívántak neki.

Bár már akkor is úgy gondoltam, hogy aki használja a Facebookot, annak elegendő a november eleje és július vége között eltelt közel kilenc hónap arra, hogy rájöjjön: a korábban aktív Facebook-életet elő, ám az elmúlt hónapokban egyáltalán semmire nem reagáló ismerőse már nincsen az élők sorában. Ebben az évben több mint száz „boldog születésnapot” köszöntést kapott. Mindenkinek egyesével válaszoltam, s közöltem: az ünnepelt már nem tudja megköszönni a kedves gesztust, merthogy meghalt… Voltak, akik elcsodálkoztak, mások megköszönték, hogy tájékoztattam őket. A többség azonban semmit nem reagált a válaszomra.

Közülük aztán 2017-ben ismét sokan köszöntötték születésnapján apámat és kívántak jó egészséget neki. Nem tagadom, ekkor már ideges voltam, de visszafogva magam, ismét mindenkit tájékoztattam arról, hogy apám 2015 novemberében meghalt. Ekkor már senki nem jelzett vissza… Mint ahogy tavaly sem vette a fáradtságot senki arra, hogy a Facebook automatikus emlékeztetőjének köszönhetően rutinból megírt sablonos születésnapi köszöntőre írt enyhén dorgáló hangvételű válaszomat elolvassa, értelmezze.

Ma délelőtt már félve léptem rá apám oldalára (nem bele, csak rá, hiszen a mai napig nem ismerem a jelszavát), s e félelmem nem is volt alaptalan. Délig mintegy tízen köszöntötték, köztük olyanok is, akiknek már három évvel ezelőtt is megírtam: apám meghalt.

Magamban morgok, de egyre hangosabb vagyok.

Valóban csak azt látjuk, amit látni akarunk, s nem zavarnak minket a tények? Rutinból, kötelezően, érzelem nélkül élünk, beszélgetünk, köszöntjük ünnepnapjaikon szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket?

Úgy tűnik, igen és ez egyre jobban nyomaszt. Nem akartam apám emlékét megzavarni azzal, hogy kérem, személyes profilját változtassák kegyeleti oldallá. De a mai nap meggyőzött arról, hogy meg kell tennem.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

18 − kilenc =

hirdetés