Nemzedékről nemzedékre. A transzgenerációs traumák gyógyítása a történetmesélés erejével. Könyvajánló

Egy könyv, amely azt próbálja felgöngyölíteni valós történeteken keresztül, hogy a családi sorsörökségek, a felmenők által megélt traumák, a számukra meghatározó sorsparancsok – emberöltők múltán – milyen hatást gyakorolhatnak a leszármazottak személyiségére, életére. Az utóbbi években reflektorfénybe került transzgenerációs elmélet szerint ugyanis a múlt érzelmi lenyomatai tudattalanul továbböröklődnek. Ezt viszi végig Orvos-Tóth Noémi nagysikerű Örökölt sors c. kötete is, amely szintén a Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg. Ezúttal egy külföldi szerző memoárját olvashatjuk, Emily Wanderer Cohen története, és az általa szorgalmazott írásterápia, saját életútunk, rejtett működésünk megismeréséhez és megértéséhez is közelebb vihet.

A transzgenerációs traumák gyógyítása a történetmesélés erejével

A kötet fülszövege rögtön azzal szembesít bennünket, hogy mindannyian történelmi traumát elszenvedett emberek leszármazottai vagyunk, akik a véres, traumatikus eseményekkel teli XX. században születtünk. Ritkán szoktuk ezt a maga valóságában végiggondolni, noha tudjuk – valamennyire -, hogy felmenőink mennyi nehézségen, gyötrelmen mentek keresztül. Háborúk, katasztrófák, kínzások, véres hatalmi átrendeződések stb. Forradalmi hősök, hősi halottak, frontra vezényelt családapák és ifjak, éhező gyermekek, magukra maradt családanyák, megbecstelenített nők stb. Szinte mindannyiunk családtörténetében lenyomatot hagytak a nehéz idők, mégsem szoktunk traumát elszenvedett nagyszülők, dédszülők leszármazottjaiként magunkra tekinteni. Hisz békeidőben élünk, és (relatíve) mindenünk megvan. A múlt elmúlt. Minek rágódnánk rajta? Jellemző ez a hozzállás, s miután az életre kell igent mondani, senki sem bírálható ezért.

Mégis, szeretnék egy személyes vonatkozást, egy felismerést megosztani, amivel kifejezetten ez a könyv szembesített. A transzgenerációs örökségemben fontos „elem” az apai dédapám sorstörténete, és rajta keresztül a nagyanyámé, akihez gyerekként nagyon ragaszkodtam. Van egy fotó, amit a nagymamámtól kaptam, számára kincset ért. Most már számomra kincs. A fotó az I. világháború idején készült a dédapámnak, aki Olaszországban harcolt. Az ő kérésére keresték fel nagyanyámék a fényképészt, a fotózás akkoriban eseményszámba ment. Nagymamám mesélte, felvették a legszebb ruhájukat, de alkalmi cipőjük nem volt, csak az agyonhordott lábbelijük. Dédapám, Szabó Ferenc, szerette volna a családját – ily módon – magánál tartani, a családi fotó volt az ő érzelmi kapaszkodója. 

Öt itthon hagyott lányából kettő nem érte meg a második életévet (ikrek voltak), és dédanyám – aki a sorsa által megkeményített asszony volt – egyedül nevelte fel a három lányt. Dédapám nem tért vissza a frontról… (Hogy ez a történet mennyire bennem él, jelzi az is, hogy pár éve ellátogattam a magyar áldozatok emlékére emelt doberdói kápolnához. A fiam is velem volt.)

Nagymamám, Franciska, a bal oldalon látható. Ő volt a legidősebb lány

Ez a kép kint van nálam bekeretezve a nappaliban. Mély részvét ébred bennem, amikor időnként megállok előtte és eszembe jut ez a hányattatott családtörténet… (És ez csak egy zsenge ág a családfáról. Felmenőim életét átitatta a gyász, a szinte folyamatos veszteségek.) Nem tartom kizártnak – bár ez eddig nem is tudatosult -, hogy magamban hordozhatom a generációs gyászélményt, továbbá a dacos akaratot – átkeretezhető belső erőnek -, hogy bármi történik is, menni kell tovább, mindent túl kell élni. Ahogy a dédanyámnak. Ahogy a nagyanyámnak, akit a II. világháború és ’56 sem kímélt. Nagyapámék öröksége sem fényesebb.

Így nézve ez nagyon különös, mert a XX. század utolsó harmadának a szülötte vagyok, soha nem voltam kiszolgáltatva bombatámadásnak, éhínségnek, nem foglalták el az otthonomat idegenek… Egészen más jellegű problémák keresztezték utamat, melyek a felmenőim sorsához képest, jelentéktelennek tűnnek. Mi egészen más jellegű transzgenerációs örökséget hagyományozunk majd fiainkra, lányainkra, de ettől nem feltétlenül megnyugtatóbb a helyzet… Ez a kor is zűrös időszak, a maga nemében, válogatott pszichés teherrel.

Emily Wanderer Cohen Nemzedékről nemzedékre c. kötetében bátran, szikár őszinteséggel, ugyanakkor nagy együttérzéssel tör meg egy fontos tabut, és tárja elénk, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a fel nem dolgozott traumák.

Van, ahol a messzire ható múlt elhallgatása, titkai emelnek falat a családtagok közé, lehetetlenítik el az érzelmi közelséget, és teremtenek megfoghatatlanul nyomasztó légkört. A gyógyuláshoz és a trauma láncolatának megszakításához arra van szükség, hogy kilépjünk a félelem emelte korlátok közül, és megnyissuk a történetmesélés biztonságos tereit. Mondjuk el, vagy írjuk meg a történetünket, hogy megértsük a fontos összefüggéseket, és végre szabadok lehessünk. Ehhez nyújt inspirációt saját példájával és a feldolgozást segítő kérdésekkel a kötet szerzője.

Részletek a kötetből

„Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy az írással védtelenné, meztelenné válok, és minden tökéletlenségem feltárul az olvasó előtt. Már majdnem abbahagytam, amikor történt valami, ami folytatásra ösztönzött. Egyszer csak rájöttem: azért volt számomra olyan küzdelmes kapcsolatba kerülni az érzelmeimmel, mert kiszorítottam őket a tudatomból, hogy túléljem az érzelmi és fizikai bántalmazás éveit. Azért nem éreztem szomorúságot, szégyent és fájdalmat, mert megtanultam, hogy NE érezzem ezeket, és helyettük a dühre és a neheztelésre fókuszáljak. Ugyanezt kellett tennie Muttinak (a szerző édesanyja) is a koncentrációs táborban: elnyomnia az érzéseit a túlélése érdekében. (…) Hajdan annyira dühös voltam Muttira, amiért nem volt képes túllépni a haragján, és annyira nehezteltem rá, amiért bántalmazott, hogy képtelen voltam együtt érezni vele. Ezzel immár nyilvánvalóvá vált számomra, hogy anyám átörökítette rám a holokauszt traumáját, és ezt a felismerést többé nem tudtam a szőnyeg alá söpörni. Így született ez a könyv.”

„Az írás révén olyan közvetlen összefüggéseket fedeztem fel, amelyeket korábban sohasem láttam, pedig épp csak ki nem szúrták a szemem. Olykor kifejezetten a felfedezés szándékával írtam, más esetekben viszont már eleve pontosan értettem a kapcsolatot Mutti tapasztalatai és az én triggereim között. Sőt, az is előfordult, hogy amikor hozzáfogtam egy fejezethez, volt elképzelésem arról, hogyan fog végződni, ám írás közben teljesen más fordulatot vett a szöveg, és rendkívüli aha-élménnyel zárult. Minden egyes alkalom megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy az írás rendkívül hatékony és erőteljes eszköz az örökölt traumákból való gyógyuláshoz. Éppen ezért ösztönzök másokat is arra, hogy kövessék a példámat, és számos kliensem számolt már be arról, hogy szinte érezte, hogyan enged a trauma szorítása írás közben.”

„A kutatások azt mutatják, hogy az áldozatokból gyakran elkövetők lesznek, és nyilvánvalóan ez történt a mi esetünkben is. Én kaptam a büntetést azokért a szörnyűségekért, amelyek még születésem előtt érték anyámat. Mivel hajdan nem tudta megvédeni magát, rajtam verte le minden iszonyú indulatát. A koncentrációs táborban elszenvedett traumáját anyám ütésről ütésre örökítette rám.”

„Mennyire alacsony önbecsüléssel kell élni ahhoz, hogy egy férfi megverhessen, szánalmasnak, értéktelennek, gyengének, rondának, ostobának és kövérnek nevezhessen, és te még mindig azt gondold, hogy majd megszeretteted magad vele? Ennek a döntésemnek az árát ma is fizetem, és még hosszú ideig fizetni fogom – sokféle értelemben. Ez a borzalmas kapcsolat azonban megtanított arra, hogy végső soron senki más nem felel az önbecsülésemért és az önértékelésemért, csakis én magam. Egyértelmű, hogy anyám – a holokauszt idején átélt traumája miatt – saját magát nem érezte elég jónak és szeretetreméltónak, cserében pedig gondoskodott róla, hogy én ugyanezt megtapasztaljam. Csakhogy most már velem kezdődik a szeretet.”

„Anyám világos üzenetet küldött: mindenki más jó volt, és helyesen látta a dolgokat, míg én rossz voltam, és csakis tévedhettem. Ha pedig bármikor olyasmit mondtam, hogy valamit nem tartok fairnek, akkor megnézhettem magam. Semmi, ami miatt valaha is panaszkodtam, vagy dühös voltam, nem volt mérhető ahhoz, amin anyám keresztülment a holokauszt idején, és gondoskodott róla, hogy erről soha ne is feledkezzem meg. A holokauszt és az ő traumája uralta az egész otthonunkat, és engem mindig a saját (és a nagyszüleim) bátorságához és mártíromságához mért. Márpedig az anyám erejével és élni akarásával összehasonlítva, semmi, amit én tettem, nem volt elég jó. Már akkor megbuktam, amikor még meg se próbáltam elérni az általa felállított, elérhetetlenül magas mércét. De persze azért megpróbáltam. A küzdelem, hogy elfogadjanak, szeressenek, elég jónak és értékesnek találjanak, áthatotta a gyerekkori és fiatal felnőttkori barátságaimat is. Mivel nem volt részem abban a feltétel nélküli szülői szeretetben, amelynek révén egy gyermeknek erős önbecsülése alakulhat ki, a megerősítést másoknál kerestem. Nem bírtam elviselni, ha a barátaim kihagytak valamilyen programból. Ha két barátom moziba ment, és engem nem hívtak, kétségbeestem, értéktelennek éreztem magam. Ilyenkor órákig zokogtam, majd feldühödtem, és gyakran telefonáltam is nekik, hogy lehordjam őket, amiért nem vittek magukkal. Képzelheted, hogyan végződött egy-egy ilyen beszélgetés.”

„Arra is ráeszméltem, hogy mindig olyan nőkkel ápoltam barátságokat, akik (…) gúnyolnak és megkérdőjeleznek, mert számomra a neveltetésem alapján az volt a normális. Igen kijózanító, amikor észreveszed, hogy akármit is tettél le az asztalra, akármit is értél el, a ‘barátnőd’ mindig talál rá valami negatív jelzőt, vagy megmagyarázza, hogy amit csináltál, voltaképpen nem is olyan nagy szám.”

„Akkor még nem értettem, de ma már, a felnőtt utólagos bölcsességével világosan látom, hogy Mutti nem pusztán az anyagi javaktól és kiváltságoktól való megfosztottságot hagyományozta rám, amit ő is a nagyapámtól (a piros cipő), később pedig a náci rezsimtől szenvedett el. Továbbadta nekem azt a szégyenérzetet is, hogy nem tudott beilleszkedni, mert nem fogadta el az a társaság, amelyhez csatlakozni szeretett volna. Az, hogy az ifjúsági csoportom vezetővé választott, azért érintette érzékenyen, mert ő nem vehetett részt semmiben, nem lehetett tagja egyetlen ifjúsági csoportnak, sem semmilyen más szervezetnek, valójában még a középiskolát sem fejezhette be, mert zsidó volt.”

„Bevallom, nagyon nehezemre esik, hogy másképp reagáljak a gyerekeim hibáira és gyöngébb osztályzataira, mint ahogy hajdan anyám tette velem. Próbálom kontrollálni magam, hogy ne adjam tovább nekik ezt a nehéz örökséget, de nem mindig járok sikerrel. Előfordul, hogy ingerült, türelmetlen vagyok velük, és gyakran nem tudom leplezni a csalódottságomat, ha rossz jegyet hoznak, vagy más tekintetben nem felelnek meg a várakozásaimnak – ilyenkor pedig szörnyen érzem magam. Tudom, hogy azt adom tovább, ahogyan Mutti bánt velem, és utálom magam miatta, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az ilyen anyai viselkedés mennyi szenvedést okoz. Amikor észreveszem, hogy ismét a régi lemezt tettem fel, behunyom a szemem, mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam arra, hogy nem akarom folytatni a sort.”

A könyv a Nyitott Akadémia weboldalán megrendelhető >>

Könyvesboltokban is beszerezhető.

Nyitókép: Suzy Hazelwood, Pexels

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.