Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Könyvismertető

„Amikor elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni.

A legtöbb esetben döbbenten tapasztaljuk majd – amit a modern kutatások eredményei is igazolnak -, hogy felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább. Az egykori háborús üldöztetés a mi életünkben depresszió formájában jelentkezik, a kitelepítés traumája állandó bizalmatlanságban, az árván maradt dédmama kötődési vesztesége párkapcsolati kudarcokban, az öngyilkos nagypapa eltitkolt története pánikzavarban – hogy csak néhány lehetséges példát említsek.

Számomra ma már egyértelmű, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Ha szeretnénk megszabadulni kínzó tüneteinktől, vagy megváltoztatni zavaró viselkedési és érzelmi mintáinkat, fel kell tárnunk családunk múltját. Ez gyakran nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz. Ebben a könyvben szeretném végigvezetni az olvasót egy transzgenerációs önismereti úton, hogy saját életében tetten érhesse és helyrehozhassa a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat.”

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai c. könyve önismereti utazásra hív. A szerző szerint aki nem tárja fel és nem értelmezi saját és felmenői múltját, tapasztalatait, sérelmeit és félelmeit, az arra ítéltetik, hogy ugyanazokat az esetleg nagyon fájdalmas és kudarcos mintákat ismételgesse újra meg újra. Ahhoz, hogy szabadabb és jobb döntéseket hozhassunk, tisztába kell kerülnünk azzal, hogy milyen hatások formáltak éppen ilyenné, és miként lehet megváltoztatni azt, ami „nálunk mindig is így volt”, csak éppen már nem szolgálja a boldogulásunkat.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus

– Számomra ma már egyértelmű, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Ha szeretnénk megszabadulni kínzó tüneteinktől, vagy megváltoztatni zavaró viselkedési és érzelmi mintáinkat, fel kell tárnunk családunk múltját. Ez gyakran nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz. Ebben a könyvben szeretném végigvezetni az olvasót egy transzgenerációs önismereti úton, hogy saját életében tetten érhesse és helyrehozhassa a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat.

Részletek a könyvből

„A fájdalom, a rettegés, a szenvedés mintázatai azokban a leszármazottakban is felbukkannak, akik közvetlenül nem is voltak részesei az eseményeknek. Vajon hogyan lehetséges ez? 2014-ben a Nature Neuroscience című folyóiratban megjelent egy világszerte nagy szenzációt keltő tanulmány. Az atlantai Emory Egyetem kutatói, miközben cseresznyevirág illatot permeteztek az egerek ketrecébe, kellemetlen áramütésnek tették ki az állatokat. A kis rágcsálók így hamar megtanulták, hogy félniük kell az egyébként kellemes illattól. Pavlov óta ezen a kondicionálásos eljáráson nem nagyon csodálkozunk, nem is e miatt járta be a hír a világsajtót. A kutatók ugyanis ebben az esetben az egerek utódait is bevonták a vizsgálatba, és azt találták, hogy a cseresznyevirág illatára beinduló félelmi reakciók a második és harmadik generáció esetében is kimutathatók voltak, annak ellenére, hogy ők soha nem kaptak áramütést. Az alaposabb vizsgálatokból kiderült, hogy mind az első generáció, mind az utódok agyának szaglásért felelős régióiban szerkezeti átalakulások jöttek létre. Bizonyítást nyert tehát, hogy az élmények – ebben az esetben a félelem és a fájdalom – biokémiai üzenetekké transzformálódva alakítják át nemcsak az érintettek, de utódaik idegrendszerének működését is. Ezt a generációkon átívelő információátadást nevezzük transzgenerációs hatásnak.”

„Egy családi titok felszínre hozásához kellő érzékenységgel és elővigyázatossággal kell hozzálátni, mert ha nem megfelelő az időzítés, ha túl gyorsan, túlságosan felkészületlenül vagy drasztikusan szembesítjük a titokból addig kizárt családtagokat az igazsággal, akár nem kívánt károkat is okozhatunk. Ahogy egy szupervízorom fogalmazott:

– Minden család szekrényében ott lapul legalább egy csontváz, de vigyázz, mikor szeded elő, nehogy kizuhanva agyonüsse a terápiát.

És milyen igaza volt! A léleknek ugyanis megvan a maga terhelhetősége. Ha ez nem elegendő, akkor előbb alkalmassá kell tenni, meg kell erősíteni, hogy el tudja hordozni a felszínre bukkanó titok súlyát. Amikor az ember először lemegy az edzőterembe, biztosan nem tanácsos a nagyobb súlyok felé kapkodni, mert fejlődés helyett brutális húzódások, túlterhelések, izomszakadások lehetnek a túlzott hév következményei. Ahogy az izmokat felkészítjük, és szép fokozatosan tesszük terhelhetővé, úgy a lelket is edzeni kell, hogy kellő erőre tegyen szert, mielőtt szembesítjük a titokkal. A brutálisan nyakunkba zúduló igazság ugyanis éppolyan ártalmas lehet, mint a hazugság maga.”

„Az anyává válás olyan téma, amiről ma bizonyos aspektusokból nem illik, gyakran nem is merünk beszélni, mert félő, hogy egyesek felháborítónak, vérlázítónak találják a teljes igazságot. A közmegegyezés szerint ugyanis minden normális nő kitörő örömmel várja gyermeke születését. Ha valaki – akár csak időnként, várandóssága egyes szakaszaiban vagy bizonyos élményei kapcsán – mást érez és mond, az kiteszi magát mások dühödt, megvető ítélkezésének. Pedig e téren is milyen fontos lenne az őszinteség! A nemzetközi felmérések eredményei szerint ugyanis a pozitív terhességi tesztre százból ötvenhat pár rémülettel reagál. A kezdeti sokk persze a legtöbb esetben oldódik, de még így is több várandósságot kísérnek negatív érzések, mint gondolnánk. Amerikai adat: a megszületett gyerekek több mint egyharmada (!) nem kívánt terhességből jön a világra – pedig ma már a nyugati társadalmakban széles körben elérhetők a fogamzásgátló tabletták és gumi óvszerek. Vajon mi lehetett a helyzet az 1960-as évek előtt, amikor jórészt a puszta véletlenen múlt, hogy valaki teherbe esett-e vagy sem…? Bátran megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy minden generációban tömegek jönnek a világra úgy, hogy a szüleik egyáltalán nem vágytak rájuk.”

„A megszégyenítő nevelés a szülők saját gyerekkori élményeiből táplálkozik. Aki gyerekkorában sokat hallotta, hogy ‘Szégyelld magad!’, ‘Mit fognak ehhez szólni az emberek?!’, az egy életre megtanulta, hogy vannak dolgok, amiket szégyellnie kell, és hogy a környezete árgus szemmel lesi, méricskéli, megfelelően viselkedik-e. Amikor pedig szülővé válik, felelevenednek a saját gyerekkori emlékei. Most már ugyan a másik oldalon áll, de a szülői szerepben is azt éli meg, hogy ha a gyereke nem megfelelően viselkedik, az az ő szégyene lesz. Ezért aztán üldözi a gyerekben, amit hajdan őbenne üldöztek, mindazt, ami csak szégyenkezésre adhat okot. A korán beégett mintákat sajnos tudattalanul is visszük, ezért hiába fogadkozunk, hogy soha nem leszünk olyanok, mint anyánk vagy apánk, a végén gyakran mégis azon kapjuk magunkat, hogy épp úgy reagálunk, épp azokat a szavakat használjuk, mint amiket tőlük hallottunk.”

„A szülők, mire gyermekük születik, kazalnyi frusztrációt halmoznak fel az életükben. El nem ért célok, megvalósulatlan álmok, dugába dőlt tervek szegélyezik útjukat. Ha összességében jól is érvényesülnek, ami nem jött össze, az évek múlásával egyre jobban kiszíneződhet, és sokszor értékesebbnek tűnik, mint ami végül megvalósult. Ha mindezt nem dolgozzák fel, ha nem tudatosítják magukban, hogy ezek az ő saját vágyaik és kudarcaik, akkor könnyen használhatják a gyerekeiket arra, hogy rajtuk keresztül mégis megélhessenek valamit abból, ami nekik személyesen nem sikerült. Úgy okoskodnak: ‘Azért vágytam arra, amire, mert az jó. Ha nekem jó lett volna, akkor a gyerekemnek is jó lesz.’ És elkezdik a gyereket – hol gyengédebben, hol meg kifejezetten erőszakosan – a ‘megfelelő’ irányba terelni.”

„Salvador Dalí mindössze kilenc hónappal azután született, hogy ugyancsak Salvador nevű bátyja, aki még a második évét sem töltötte be, egy emésztőszervi betegség következtében elhunyt. Dalí szülei meg voltak győződve arról, hogy másodszülött fiuk valójában elhunyt gyermekük reinkarnációja, aki azért jött a világra, hogy a helyébe lépjen. Ötéves korában ki is vitték bátyja sírjához, amin ott állt a saját neve. Dalí ettől kezdve élete végéig úgy gondolt magára, mint aki halott testvére életét folytatja tovább. Ennek minden bizonnyal köze lehetett fiatalkori identitáskereséséhez és extrém életvezetéséhez. Önéletrajzi könyvében (Salvador Dalí titkos élete) így ír: ‘Elég volt, ha azt mondták, ‘fekete’, én azt feleltem, ‘fehér’; ha tisztelettudón meghajoltak, én köpködtem. Örökös vágyam, hogy másnak érezzem magam, dühödt könnyekre fakasztott. Egyfolytában azt ismételgettem magamban: ‘Én egyedül! Én egyedül!’. Megrendítő sorok egy embertől, aki már korán megtanulta, hogy soha nem lehet önmaga…”.

„Amikor egy kisgyermeket rendszeresen bántanak, megaláznak, elhanyagolnak vagy kihasználnak, az a személyiségfejlődés valamennyi területét károsan befolyásolja. Hatással lesz a testi, szellemi, érzelmi és szociális működésére is. Ma már az agyi képalkotó eljárásoknak köszönhetően elég pontosan látjuk, mi történik a traumatizált gyerekek idegrendszerében. A trauma ugyanis nem csupán testi fájdalmat és gyötrő (sokszor csak zsigeri szinten tárolt) emlékeket jelent. Ezt a legfontosabb megértenünk! A fenyegetettséggel járó félelem és rettegés, a bizonytalanság nem pusztán múló érzelmek. A trauma hosszú távú hatása épp abban rejlik, hogy a gyerek éretlen idegrendszere szinte ‘bepácolódik’ a stresszhormonba, és így eltérő fejlődési pályára áll. Ez azt jelenti, hogy egy traumatizált ember agyának szerkezetileg is más a felépítése, így máshogy is működik, mint szerencsés társaié, akiknek nem volt részük az ártalmas élményekben. Éppen ezért, amikor értetlenül állunk valakinek a viselkedése előtt, mindig gondoljunk rá: lehet, hogy éppen ennek az eltérő agyi működésnek egyik tünetével találkozunk.”

„A gyermekkorban elszenvedett bántások és elhanyagolás tragikus következménye, hogy megakadályozza a társas jelzések helyes értelmezését. Akivel kicsiként durván bántak, annak különösen nehéz elmélyült kapcsolatokat kialakítania, mert a másik embert – gyerekkori tapasztalataira alapozva – kiszámíthatatlannak és megbízhatatlannak tartja, sőt akár teljesen ártatlan helyzetekben is azt feltételezi róla, hogy meg akarja támadni. Tehát nem az számít, hogy a másik ténylegesen hogyan viszonyul hozzá, az ő fejében már előre be van állítva egy negatív kép, amit bárkire ráhúz, aki közel kerül hozzá. Reakciói sokkal inkább szólnak a belső képről (és a belső képhez), mint a vele szemben álló hús-vér emberről.”

„Van egy izgalmas kutatási módszer, amelyet mostanában egyre gyakrabban használnak a társadalomtudományokkal foglalkozó szakemberek – ez pedig a tartalomelemzés. A kutatók ennek keretében azt vizsgálják, hogy egy adott szövegben milyen szavak milyen összefüggésben fordulnak elő a leggyakrabban. Így fel lehet fedni a szöveg rejtett üzenetét, ami egyértelműen nincs ugyan kimondva, de megbújik a sorok között. A kimondott szavak az idegrendszerünkre is hatnak. A kihívás szó például sejtszinten is serkent, felvillanyoz, míg a probléma szó használata inkább a stressz-szintet emeli meg. Amikor egy pácienssel elkezdünk arról beszélni, hogy melyek voltak a jellegzetesen használt szavak, mondatok a származási családjában, nagyon szemléletesen kirajzolódik az a kapcsolati miliő és érzelmi klíma, amelyben felnőttek. Időnként tényleg megdöbbentő felismerések születnek.”

„Mivel az evolúciós kutatásokból tudhatjuk, hogy szinte minden emberi működés valamilyen célt szolgál, jogos feltenni a kérdést: annak vajon mi lehet a célja, hogy a megtapasztalt szorongató érzéseket, félelmeket, aggodalmakat a következő generációk számára is átörökítsük? Miért intézte úgy a természet, hogy a szülők és nagyszülők szenvedései a gyerekek életében is megjelenjenek? A válasz mindig a túlélés. A transzgenerációs hatásokat felfoghatjuk úgy is, mint fontos üzenetcsomagokat, amelyeket az előző generációk küldenek az utódoknak, hogy ezzel is segítsék sikeres boldogulásukat. ‘Nézd, én ezt tapasztaltam a világban, készülj fel te is, hogy semmi ne érjen váratlanul!’ Ennek az örökölt alkalmazkodóképességnek azonban van egy hátulütője is. Amikor a környezet békésebbé válik, a fokozott érzékenység inkább hátrányt, mint előnyt jelent.”

„A fiatal hölgy soha nem gondolt bele, valójában milyen kapcsolati dinamika zajlott két szülője között, és ez milyen összefüggésbe hozható az ő elakadásával. A kis házi feladat során jött rá, hogy egy az egyben átvette édesanyja élményvilágát, és épp úgy viszonyult a férfiakhoz, ahogy tőle látta. Ez a ‘lelki copy-paste’, amikor változatlanul illesztem be a szüleim vagy más fontos személyek látásmódját a sajátomba. Ennek a hölgynek a férfiakkal kapcsolatos érzései sokkal inkább tükrözték az anyai tapasztalatokat, mint a saját élményeit. A kapcsolati minták, amelyekbe gyerekként belenövünk (ahogy a szüleink egymással és egymásról beszélnek), előrevetítik, hogy felnőve mit tartunk majd természetesnek, normálisnak, magától értetődőnek egy kapcsolaton belül. Amíg ezeket nem vizsgáljuk meg alaposan, amíg nem is kezdjük el megkérdőjelezni az igazságukat, vakon követjük őket, és nem értjük, mi történik velünk.”

A könyv a Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg.
A Nyitott Akadémia weboldalán rendelhető >>

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

20 − 14 =

hirdetés