Minden sorsszerepben meg lehet bukni. Zoltán anyja megbukott…
„Az anyák azt mondják: Légy testté lelkecském! Hús a húsomból, vér a véremből, és élj sokáig és boldogan ezen a világon! Szeretlek – akármilyen vagy. Nem minden anya érez így. Azért, mert egy nő szül, nem biztos, hogy lelki értelemben is anya lesz. Minden sorsszerepben meg lehet bukni.” – írja Müller Péter.
Zoltán anyja megbukott…
Sosem tudott elfogadással nézni a fiára. Eldöntötte, hogy Zoli „nehéz természetű, összeférhetetlen, szerethetetlen” gyerek, és ennek megfelelően kezelte őt kisfiú korában, kamaszként, fiatal férfiként, és ezt képviselte a világ felé is. Zoltán a munkánk vége felé azt mondta, ha az anyja igazán a cselekedete tudatában lett volna, akkor megírhatta volna a Gonosz Anyák Módszertani Kézikönyvét.
„Figyelmeztesd a hozzátok jövő barátokat, hogy a fiaddal ne beszélgessenek, mert hiszti lesz a vége. Hisz tudjátok – nehéz természetű.
Szólj az új osztálytársak szüleinek, hogy a gyereked kicsit furcsa, legyenek vele óvatosak. Nehéz természetű.
A rokonoknak ne engedd, hogy szóvá tegyék, mennyit nőtt és szépült a fiad, mióta nem látták, mert csak zavarná. Nehéz természetű.
Ha kollégiumba kerül a gyerek, menj be a tanáraihoz, és kérd, hogy bánjanak vele keményen, mert nehéz természetű.
Ha lányok kezdenek érdeklődni utána, hajtsd el őket azzal, hogy jobban járnak mással, mert ő nehéz természetű.
Generálj vele vitát minden családi ünnepen, borítsd ki, majd ülj diadalt, hogy mennyire nehéz természetű.
Következetesen mindig olyat ajándékozz neki, amit utál, és ha húzódik a szája, közöld vele, hogy hálátlan, lelketlen gyerek. Nehéz természetű.”
A mesékben a gonosz mostoha szokott így bánni a ráhagyott, nem kívánt gyermekkel – de Zoltán az édesanyjától kapta mindezt. Átokkal felérő üzenetek ezek egy gyermek számára, és hosszú éveken át meg is határozták a férfi életét. Nem mert barátságokat kötni, nem merte beleengedni magát szerelmekbe, mert úgy érezte, nem érdemli meg, és hogy a „nehéz természete” miatt előbb-utóbb úgyis tönkretenné azokat.
Az általános és középiskolai éveket Zoltán teljes elszigeteltségben töltötte. Egy 190 cm magas, szép arcú fiú, aki bélyegként hordozta anyja bilogját: „ne közelíts hozzá!”. Magasságát is gyűlölte, mert így egy fejjel a többiek fölé magasodott; „kilógtam, mint egy béna, magányos zsiráf. Még azt sem hallottam meg onnan fentről, amit beszélgetnek.” Zárkózott, félénk, bátorítást sosem kapó, szégyenlős gyerek volt, aki a szekálástól előbb-utóbb sírni, kiabálni, vagy toporzékolni kezdett. Ennyiből állt az ő nehéz természete…
Zoltán pénzügyi szakemberként dolgozott egy piacvezető cégnél, amikor felkeresett. Betelt nála a pohár, mert anyja felhívta a közvetlen főnökét, hogy kifaggassa fia viselkedéséről, és figyelmeztesse a rossz természetére!
Zoltán több hónapos segítő beszélgetés után tudta csak kézbe venni a vele megtörténtek súlyát. Eleinte mélyen meg volt győződve anyja igazáról, és csak sorolta, sorolta azokat a történeteket, amelyek mind az anyját igazolták! Nem hitt önmagában, a maga értékeiben, és viszonylag sokáig tartott, mire megérkezett a dühhöz, amit emiatt érzett (és korábban éreznie kellett volna!).
Szóval Zoltánhoz megérkezett a düh, és a gyermekkori veszteség érzése – de azután ebbe jól bele is ragadt. Elakadt. Mindenáron az anyjától várta a jóvátételt, vele akarta a múltat tisztázni, és megbeszélni, de ez persze lehetetlen volt!
Zoltán számára végül az hozott megoldást, hogy kikutatta, összerakta, hogy anyja mitől vált ilyenné. Gyerekkorának tragikus részletei, az anyaság fájdalmától és felelősségétől való mély rettegés, valamint a férfiakról kialakított nehéz, fájdalmas tapasztalatai torzították el a lelkét, ezért bántotta Zoltánt.
Zoltán attól lett valóban felnőtt, hogy elengedte a vágyát (az egykori gyermek jogos igényét!) arra, hogy az anyja megváltozzon, „felnőjön”, és hogy valódi szülőként viselkedjen.
Nehéz dolog jóvátétel nélkül megbékélni…
Szomorú, és igazságtalan, hogy Zoltánnak felnőttebbnek kellett válni a saját anyjánál, de belátta, hogy anyja sosem fogja feldolgozni a maga dolgait. De végül ez az út hozott a számára elfogadást és elengedést – a szívében is, és furcsa mód az anyjával való kapcsolatában is.
Zoltán megnősült, gyermekei születtek, és az anyja változni kezdett… Talán attól, hogy lekerült róla a teher, a tudattalan elvárás és fiával való harcolás… „Akkor lett anyámból igazi, mikor már nem is kértem.”
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
