Eltemetett múlt. Örökbefogadottnak lenni. Áldás vagy átok, múló vagy örök teher? Manuela története

Milyen érzés lehet tudni, hogy van testvéred – esetleg nem is egy -, de soha nem találkozhattál velük, nem tudsz róluk semmit…? Megviselne, ha megtudnád, hogy nem a vér szerinti szüleid neveltek fel, hanem örökbe fogadtak? Mit szólnál ahhoz, ha minderről egy „jóindulatú” családtag világosítana fel annak a nőnek a temetésén, akit addig az édesanyádnak hittél? 

Mindez csak néhány kiragadott élethelyzet azok közül, melyekkel az örökbefogadott vagy nevelőszülőknél felnőtt gyerekek találkozhatnak életük folyamán…

Manuela is örökbefogadottként nőtt fel. Interjút kérem tőle – az ő történetén keresztül szeretnék rávilágítani arra a speciális státuszra, amit az ún. örökbefogadottság jelent. Az interjúban Manuela tárgyilagosan fogalmaz, kerüli az érzelmi túlfűtöttséget – de megbántani senkit sem szeretne.

Azt találtam mondani, hogy nevelőszülőknél nőttél fel. Rögtön kijavítottál: nem nevelőszülők, hanem örökbefogadó szülők neveltek fel. Ha valaki nem érintett a témában, hajlamos összemosni a két szerepet, nem nagyon használjuk az örökbefogadó szülő kifejezést, pedig nagy különbség van örökbefogadó és nevelőszülő között…

A lényegi különbség többek között az, hogy az örökbefogadás egy életre szól, míg a nevelőszülőség nem feltétlenül. Szerződés szerint nem, de a szíve szerint végigkísérhet egy gyereket a nevelőszülő, ám egy nevelőszülős családban nem feltétlenül van akkora anyagi, fizikai teherbírás, hogy életük végéig a nevelt gyerek mellett maradjanak.

Mit tudhatunk rólad? Mikor kerültél örökbefogadó szülőkhöz?

Budapesten élek, 33 éves vagyok, a pénzügyi szférában dolgozom. Fél éves voltam, amikor örökbe fogadtak a szüleim, akik gyakran meglátogattak a csecsemőotthonban. Azért nem kerültem nevelőszülőkhöz, mert akkoriban a nevelőszülői rendszer még gyerekcipőben járt, közel sem volt annyira elterjedt gyakorlat, mint manapság.

Ismered a vér szerinti családodat?

Igen, megkerestem őket; tudom kik a vér szerinti szüleim, és azt is, hogy miért mondtak le rólam.

Miért?

Édesanyám akkori élettársa nem hitte el, hogy tőle vagyok. Megfenyegette az anyámat, hogy rá és az akkor már meglévő négy testvéremre gyújtja a házat, ha hazavisz a kórházból… Az akkor 28 éves édesanyám állítólag öngyilkos akart lenni.

Mit érzel iránta?

Tiszteletet, hogy képes volt lemondani rólam, és ezzel lehetőséget adott arra, hogy nekem jobb életem legyen. Ők mélyszegénységben élnek.

Az örökbefogadó szüleid jómódúak. Mennyire volt egyszerű összeegyeztetni magadban a két végletet? Kellett ezen dolgoznod?

Kellett, nem volt egyszerű. Különösen, hogy a két család ténylegesen a két véglet… Sokáig lelkiismereti kérdés volt.

Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

Viszonylag korán, 4-5 éves koromban elmondták, amit én egy 4-5 éves gyerek szintjén meg is értettem.

Milyen a kapcsolatotok?

Mély. Mindig mellettem álltak, bármilyen döntést is hoztam.

A testvéreiddel tartod a kapcsolatot?

Nem.

 

***

Az örökbefogadásról rengeteg hasznos információ található az orokbe.hu weboldalon. Az eljárás lefolytatását tekintve sokat javult a helyzet. A szüleidnek még nehezebb lehetett…

Valóban, a mai örökbefogadási tanfolyamok, az örökbefogadó szülők felkészítése humánus, és az embert nézik. Esetemben az örökbefogadói kiválasztás gyalázatos volt a szüleim elmondása szerint. Megalázó kérdéseket tettek fel nekik. Megalázó helyzetbe hozták az örökbe fogadni vágyó párokat. Részben ezért is élték meg szégyenként a szülők a helyzetet, és a társadalom is szégyenként kezelte. Lásd zabigyerek, és hasonló üres szavak… Korábban ezért titkolták sokan, hogy örökbefogadók, nem akarták, hogy a gyereket hátrány érje, nem akarták támadásoknak kitenni.

Ismerek örökbefogadó szülőket, akik imádják az így érkezett gyerekeiket, ők sokat tesznek az örökbefogadás népszerűsítéséért, a nagyobb társadalmi elfogadásért is. Érintettként hogy látod: még mindig ennyire rögzültek az előítéletek? Örökbefogadottnak lenni bizonyos értelemben stigma?

Mindenképpen stigma az örökbefogadottság, mert kétféle szemlélet kíséri. Vagy azt gondolják, hogy a gyerekből nem lesz semmi, és úgy is állnak hozzá, vagy túlmisztifikálják, és az örökbefogadókat már-már piedesztálra emelik, mondván: milyen nemes cselekedet tőlük! A vér szerinti szülők pedig könnyen megkapják felszínes ismeretek alapján is az ítéletet: az a céda, aki ezt a gyereket megszülte…! A másik nagyon szerencsétlen mondat, amivel a gyereket kezdik finoman a földbe döngölni: ó, hát micsoda szerencséje van…! Ó, hát mennyire hálásnak kellene lennie…! Egészségtelen, ha egy embert folyamatosan ebbe a legyél csak hálás pozícióba kényszerítenek, hiszen épp a sokat hiányolt szabadságát veszik el ezzel, miközben ő mindent elvesztett, amikor a vér szerinti édesanyja lemondott róla. Egészségtelen továbbá az is, amikor a szülőanyát úgy állítják be – ez is gyakori -, mint egy gondolkodni nem tudó, analfabéta nincstelent, miközben élete legnagyobb traumáját élte meg.

A gyermeket megviselheti, amikor kiderül vagy megérti, hogy nem a vér szerinti szülei nevelik, nevelték. Nyilván nem mindegy, hogy milyen módon és mikor adják a tudtára. Mit javasolnak a szakemberek? Hány éves kortól lehet „beadagolni”? Mennyire jellemző szülői részről a titkolózás?

A titok sohasem tartható. Mindenképpen az az egészséges, ha akár már a 4-5 éves gyereknek elmondják: örökbefogadott. Nagyon fontos, hogy először ezt az információt a szülőjétől hallja, és ne egy “jóindulatú” szomszédtól, tanártól, rokontól.

Tudok olyan emberről, akinek sohasem mondták el az örökbefogadás tényét, míg végül az édesanyjuk temetésén a testvére közölte vele: mit sírsz? Nem is a te anyád volt! A hölgy ekkor 60 éves volt – egy világ omlott össze benne, az egész identitását, az életét is megkérdőjelezte.

Amikor kiderül az igazság, s kellően tudatosul, törvényszerű a krízis vagy elkerülhető?

A krízist mindenki átéli, ez az úgynevezett normatív krízis, de nagyban függ a családtól. Ha például egy rasszista famíliában egy hófehér bőrű emberről derül ki, hogy bizony cigány származású, ez a tény elviselhetetlen is lehet, főleg, ha elit körökben lett nevelve. Erre rá tud tenni egy lapáttal, ha az örökbefogadó szülők kvázi pedigrét várnak el. Mondjuk olyan lehetetlen kérdésre próbálnak számukra kedvező választ kikényszeríteni a szociális munkásból, hogy „ugye, ő nem cigány?” Mire a szociális munkás merő jóindulatból belemegy a játékba, és olyanról biztosítja a leendő szülőket, amiről ő soha az életben nem tud bizonyosságot szerezni. Ilyenkor hangozhat el az az extrém párbeszéd anya és gyereke között, hogy:

– Cigány vagyok?

– Dehogy! Engem biztosítottak róla, hogy te nem lehetsz cigány!

Ha viccesebb hangulatában van az örökbefogadott, visszakérdezhet:

– Te, Mama, hogy biztosíthatott téged erről egy szociális munkás? Gyertyát tartott?

A szüleid mennyire voltak nyitottak a tisztázó beszélgetésekre? Meg tudtatok beszélni nyíltan mindent vagy voltak tabutémák?

Ez nálunk a mai napig aktuális kérdés, sajnos. Csak tabutémák voltak. Ugyan 4-5 éves koromban elmondták, hogy örökbe fogadtak, de részükről ennyiben nagyjából ki is merült a dolog…

Értelmiségi család?

Igen.

Hány évesek?

Késői gyerek vagyok…

Bármennyire is ideálisak a körülmények az örökbefogadó családban, nehéz lehet feldolgozni egy gyereknek (akár felnőttként is), hogy a vér szerinti szülők lemondtak róla vagy veszélyeztetés címén kiemelték a családból…

Nem véletlen, hogy az örökbefogadott gyerekek felnőttként sokkal nagyobb szociális érzékenységgel bírnak és valószínűsíthetően az elesetteket védik… Pontosan azért, mert őket sokszor nem védte meg semmi és senki, gondolok itt arra a tényre, hogy nagy számban emelnek ki gyerekeket szegénység miatt a vér szerinti családjukból, pedig ez a gyermekvédelmi törvény szerint tiltott…

Hogyan lehet segíteni a feldolgozás folyamatát?

Az sajnos egyáltalán nem jelent garanciát, ha az örökbefogadó szülő topon van a témában – például olvas szakirodalmat, keresi a közösséget más örökbefogadó szülőkkel stb. Mindez nem garancia arra, hogy a gyereke képes lesz szembenézni a múltjával.

Jó, ha beszélnek róla, de nem kell, hogy ez mindig téma legyen. Viszont mindig az örökbefogadónak kell kezdeményeznie a témában a beszélgetéseket! Nagyon fontos, hogy tárgyilagos legyen, amennyire csak lehet. Nincs arra szükségünk, hogy a vér szerinti gyökereinket a földbe döngöljék, de arra sem, hogy szentté avassák őket. Bőven elég, ha az örökbefogadó ki tudja mondani: a vér szerinti anyukád annyira szeretett téged, hogy biztonságba akart helyezni, és minket választott, mi pedig mindig melletted leszünk.

Általában a nevelőszülőktől nevelőszülőkig csapódó gyerekekről vagy az intézetben felnövőkkel kapcsolatban fejezünk ki sajnálatot, együttérzést. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy az örökbefogadottaknak is lehet lelki terhe…

Meg lehet békülni az örökbefogadottsággal. Nekem tíz évembe került. Fontos, hogy az érintettek tudják: ez egy nehéz út, de a végén ott a bizonyosság és a múlt megismerésének lehetősége.

Általánosságban az örökbefogadottság ténye valóban nehéz lelki teher, s ez többek között azért van így, mert sokan nem jutnak el a felismerésig, hogy egyrészt csak ők kereshetik a vér szerinti gyökereiket – a rendszer oda-vissza nem engedi megnyitni ezt a folyamatot -, ugyanakkor többször hallom: ha ők nem kerestek, én sem fogom megkeresni a szüleimet! Miközben soha nem is kereshette például a vér szerinti édesanyja…

Másrészt, ha valaki elkezdi keresni a gyökereit, számolnia kell az elutasító reakciókkal is. A második szülői elutasítás duplán fájdalmas, hisz az első az esetek döntő többségében már a születéskor bekövetkezett. Nem mellékes az sem, hogy a vér szerinti szülők felkutatása anyagi forrásokat is igényel, sokszor nem is keveset. Nem mindig egyszerű megtalálni a vér szerinti szülőket, és gyakran nem is a hivatalos utakon kerül erre sor, bár ez a lehetőség is adott.

Korábban sokkal nehezebb volt az örökbefogadottak helyzete – nem voltak örökbefogadói közösségek. Ma már vannak, és nem csak a fővároson belül. Korábban az örökbefogadást nagy titokként kezelték, ráadásként mindenféle, nem túl szép jelzővel illették az örökbefogadott gyerekeket. Ma már komoly mennyiségű, hiteles szakirodalom áll rendelkezésre.

Hol tartasz a feldolgozás folyamatában?

Régebben nagyon egyedül éreztem magam ezzel a problémával, mert nem volt olyan gyerek a környezetemben, aki más lett volna; voltam én, aki mindig kilógott a sorból. A másság kérdése pedig akkor még nagyon kényes téma volt, eléggé uniformizáltak voltak a gyerekek, ráadásul egy úri közegben, ahol mindenki csak a tökéletest mutatta. Én csak a csecsemőotthon világát ismertem és arról sincsenek konkrét emlékeim.

Nemrég létrehoztál egy zárt Facebook csoportot felnőtt örökbefogadottak számára. Közösséget építettél. Miért volt számodra fontos?

Nagyon egyedül tud lenni az ember ezzel a krízishelyzettel. A felnőtt örökbefogadottak csoportja lelki segítséget nyújt; még tanuljuk, hogyan lehetünk egymás támaszai, mert a többségünk a titokban szocializálódott, és szoknunk kell, hogy valóban bármit megoszthatunk egymással. A csoport főként azért jött létre, hogy a vidéken élő sorstársakkal is élő és valós közösséget alkothassunk – hiszen egy elszigetelt faluban még nehezebb lehet ezeket a problémákat megélni.

A nevelőszülőknél vagy intézetben nevelkedett gyerekek helyzete – felnőttként – mennyiben más az örökbefogadottakéhoz képest?

A lakhatás megoldása problémásabb. Ha például egy fiút 14 évesen kiemelnek a családjából, elveszíti a hátteret, nem lesz hol laknia 18 éves kora után. Az intézetben nevelkedett gyerekeket nem az életre készítik fel, nem tanítják meg őket arra, hogyan kell a pénzt kezelni, illetve a pénz, amivel kilépnek az intézetből, lakásra nem elég. Erre még rájön, hogy ilyenkor az érdekembereket is meg kellene tanulniuk kiszűrni, akik csak a pénzükre utaznak…

Jogi értelemben melyek a „legkritikusabb” pontjai az örökbefogadási rendszernek?

A rendszer hibája szerintem legfőképpen az, hogy akár ok nélkül kiemelhetők a családból a gyerekek. Elegendő indok lehet a szegénység, noha a gyermekvédelmi törvény szerint tilos egy gyereket azért elszakítani a vér szerinti családjától, mert nehezen fizetik az élelmezést. Egyértelműbb jogi szabályozásokra lenne szükség, a mostaniak nagy részét szubjektíven lehet értelmezni, sokszor csak az ügyintéző jóindulatán múlik, hogy segít-e a családnak, miközben milliók mennek el az intézetis-nevelőszülős rendszerekre. A családokat sokkal kevesebből is lehetne támogatni, és nem szakítanának ki ennyi gyereket a vér szerinti anyjuk karjából.

Tudsz mondani olyan jellemző helyzetet, amit szinte minden örökbefogadott átél?

A 11-12 éves örökbefogadott gyerekek árgus szemekkel figyelik a járókelőket, főleg, ha nagy a hasonlóság… Foglalkoztatja őket a gondolat, hogy akár ő is lehet a vér szerinti anyám/ apám/ testvérem…

Talán az a része a legnehezebb, hogy az örökbefogadottság tényét úgy kell feldolgozni, hogy eközben meg kell küzdeni az aktuális magánéleti nehézségekkel is. Duplán lehúz a két traumatikus élmény, aminek lehet, hogy semmi köze egymáshoz, a végeredmény mégis egy nagyobb lelki puttony. Ami számomra erőt ad, az az örökbefogadói családom, apukám gondoskodása.

Talán azzal a dilemmával küzd legtöbbet egy örökbefogadott, hogy bár róla lemondott az édesanyja, ő ennek ellenére képes lesz majd jó anya vagy csak elég jó anya lenni…

Még nincs saját családom. Szeretnék családot alapítani, akár örökbefogadás útján is. Az álmom egy harmonikus család, egy vagy több gyerekkel.

 

Nyitókép: Andrea Piacquadio, Pexels

 

A Felnőtt Örökbefogadottak Facebook csoport a személyesség okán zárt közösség, ezért a csatlakozási szándékot a manuela.ortega.mil@gmail.com e-mail címen kérik jelezni. 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 − 3 =

hirdetés